Néztem a kopasz fát, és sajnáltam. Mennyire fekete, és semmi nincs rajta ami megvédené a zord időjárástól. Magányos, és számkivetett. Ott állt egyedül, sajnálatraméltón,... szinte könyörgött, hogy meglegítse meg valaki,... vagy egyszerűen csak szóljanak hozzá. Kicsit távolabb egy karcsúbb fa állt, szürkén, és fázósan, de szeliden, és csendben viselte a hideg telet. Olajbarna törzsük fáradtan kapaszkodott a földbe, dohánybarna ágaik pedig kopaszan meredtek az ég felé, miközben a fagyos pára csillogot rajtuk.

Ők most csak téliálmot alszanak, mint a nagy barnamedvék, akik bebújnak a hideg tél elől meleg kuckójukba, és minden szomorúságot átalszanak. Amikor elszenderülnek még vidám a Föld, és mire felébrednek ujjáéled. A fáknak is ezt kell tenniük, aludniuk kell. Maradnak hát, és tűrik, hogy viharok tépjék ágaikat, s hideg karcolja törzsüket. Színüket elvette az Ősz, és meg kell várniuk a Tavaszt, hogy újból fellélegezhessenek. Addig bizonyára arra gondolnak, hogy megint szép lesz majd minden,... mert lesz meleg, és napsütés,... rügyfakadás, és virágözön, énekesmadarak, és gerlék serege.

Az éjjel, mégis mintha csoda történt volna. Reggelre a fákon, milliónyi, fátyolfehér, aprócska jégcsap bújt egymáshoz, és vakító, gyapotfehér hócsipke takarta be őket. A zúzmara szirmai olyanok voltak, mint a piciny hegycsúcsok szorosan összebújva. Egyszínű csoda, mégis hihetetlenül szép. A fehérnek egyszerű, vakító szépsége. Mint a régi horgolt terítők, amit a nagymamák mindig gyolcsfehérre mostak, és keményre vasaltak, mert ünneplő volt, éppúgy,... mint a ma reggeli utca.

A zúzmara olyan, mint a tündérek megfagyott sóhaja, melyek elszálltak az éjszakában, de közben találkoztak Jégapó hideg lehelletével, s ezért csak fagyos kiáltás lehetett belőlük. Ekkor megálltak dermedten a levegőben, s utolsó erejükkel a növényekre feküdtek, szorosan, egymásbabújva. Ma reggelre egy törékeny, de gyönyörű táj fogadott,... láthattam a természet sóhajokban megfagyott szívét, s a két kopasz fa mosolygott rám...