Milyen szépek a léggömbök, könnyedek, színesek és játékosak. Mindig is csodáltam őket... mégis ha visszagondolok, valójában csak igen rövid időre tettek boldoggá már gyermekkoromban is.

Tulajdonképpen a lufik tanítottak meg félteni és aggódni, sőt... talán az első csalódásokat, sírásokat is nekik köszönhetem. Már életem első luftballonja megríkatott, pedig csodaszép volt... és pipacspiros. Vidáman táncolt a madzagon, és magasra szeretett volna repülni. Vigyázva kellett fognom, el ne szálljon, miközben a tömegen keresztül kellett vele evickélnem úgy, hogy senki és semmi ne tudja kidurrantani. Hazafelé egész úton boldogságot és büszkeséget éreztem, mert tudtam... hogy nekem van a világon a legszebb lufim. Emiatt ugyanannyi félelem is volt bennem, nehogy elveszítsem őt... de megtörtént. Bár akkor még nem tudtam mi ez a furcsa izgalom a szívemben, ezért még egy párszor kértem léggömböt. Aztán egyre ritkábban, mert rájöttem, hogy a rövidke csoda félelemmel és csalódással is jár. Hol kidurrant, hol elrepült... de sosem maradt az enyém.

Életem során rengeteg lufit kaptam még, leginkább kéretlenül. Mégis csodáltam és őriztem őket amíg lehetett. Könnyedek és sérülékenyek voltak, de színesek és huncutok, melyek lebegtek és kacérkodtak velem. Előfordult, hogy a felhők fölé szálltak boldogan, s én csak sóvárogva nézhettem utánuk földbe gyökerezett lábbal... hogy miként tűnnek el a kéklő messzeségben. Olyan is volt amelyik kezeim között semmisült meg, mert nem vigyáztam rá eléggé, vagy dühömben én pukkasztottam ki, mert már nem volt rá szükségem. Volt köztük azúrkék és gömbalakú, kikericssárga és hernyóformájú, de volt piros... és szívalakú is...

Ma már tudom, hogy az élet telis-tele van léggömbökkel, amik csodálatosak ugyan, de mindig elpukkanak, mint a gyermekkori lufik. Ezért most inkább labdákat szeretnék... gyönyörű, pirospöttyös labdákat! Kérlek ne adj nekem többé léggömböt... mert ezentúl csak labdákat kérek!

S hogy mit kívánok az Új Esztendőre? Mindenkinek LABDÁKAT!