...tollpihe...

Csak néztem a tollpihét ahogyan kavargott a levegőben. Szinte keringőt járt a lágy esti fuvallattal, s könnyeden illegette magát a járókelők előtt. Ide-oda cikázott, hol magasabbra, hol alább evezett, néha fölre szállt, aztán falevélre, de sehol sem maradt sokáig. Kóborolt mint a papírsárkányok a meleg levegő szárnyán, vagy mint a bálban a hercegnők... csak libbennek cipellőjükben, s közben tüllruhájukat lágyan lengetik.

Csak suhant hangtalan, s fáradhatatlanul. Melyik madárka veszítethette el...? nem tudom.

Egyszer valahol egy nagymadár megrázta magát... és Ő kihullott. Lehet a madár sosem veszi majd észre, hogy hiányzik egy tollpihéje... mert magas hegyen lakik, s ott hasítja büszkén a kék eget. Bár időnként letekint majd a völgybe, de Őt már nem fogja megtalálni, mert olyan lett, mint egy gondola a velencei lagúnákon... csak ringatózik, s hagyja... hogy egy langyos szellő, és egy halk dallam magával vigye. Apró kis vitorláival nem tudja irányítani magát... mert azt nem lehet... hiszen egy tollpihe mégsem irányíthatja a levegőt... de még csak a madarat sem. Nem lehet belőle szárnytoll... csak lehet puha, selymes és cirógató... melegítheti gazdáját amikor fázik, vagy hűsítheti ha melege van. Egy pihécske jelentéktelen, ezért szerényen meglapul a többiek között. Nem csillogó és nem feltűnő, hiszen Ő... csak egyetlen tollpihe... csak egy a sok közül.

Néztem a céltalan porcelánfehér tollpihét, s arra gondoltam... talán én is így kavargok... hol ide... hol oda... csak sodor az élet. Ha eltűnök majd, akkor tudd...! csak felkapott a szél, s elvitt magával, mint egy madártollat... mint egy kis pihét. S ha egyszer mégis fáznál...? akkor gondolj majd arra...! miért is nem vigyáztál rám jobban...