Az én Párizsom...

A sanzon most Párizsról dalol...

A délutáni baracksárga napsugarak, sejtelmesen világítják meg a régi házak krómvörös cserepeit, és a templomok neonzöldre oxidálódott kupoláit. A Szajna enciánkék vizén lustán ringatóznak a hajók. Már gyengyülnek a fények, s egyre megnyugatóbb lesz a látkép, amikor egyetlen, csendes csodává áll össze.  Olyan, mint a hangulatvilágítás egy szobában... vagy éppen csak a gyertyaláng fénye, de hatalmas és gyönyörű...! Párizs! A Szajna part... a szerelem... és a halk sanzonok városa. Itt a sugárutak úgy futnak szét, mint a kiscsirkék a tyúkanyó alól.

Még mindig magasan száll a repülőgép, de én már hallom a sétahajók csendes motorját, s a macskaköveken sétálók cipőjének halk koppanását. A kávéház előtt üldögélő emberek mindössze akkorák, mint az apró cserebogarak, mégis érzem a kávéjuknak finom illatát.  Az óriási park egyetlen, abszintzöldben pompázó billiárd asztal... s benne a bokrok, csak apró pamutbojtoknak látszanak. Az Eiffel torony az égbe siklik, s az Operaház kupoláján galambok ücsörögnek. A Fantom talán most fogyasztja uzsonnáját. A Notre Dame falain még egyszer megtörnek a parázs-színű napsugarak, aztán eltűnnek a téglák közötti réseken, hogy bekukkantsanak az őrhöz. 

A toronyóra már késő hatost mutat, s a harangok dallamát lágyan viszi végig a folyó vize a városon. Esti fényfátyolba burkolózik minden. A sétányon ódon lámpások szórják fényüket, melyek a Szajna viztükrén megduplázódva úsznak tova. A hatalmas város fényárban fürdik...  az égbolt bíborszínbe hajlik, s organzalilára festi a víztükröt. Suttognak a szerelmesek, s engem átölel egy lágy dallam... 

Igen, ilyen az én  Párizsom...! s a sanzon tovább szól...