A Hold a Tejútra lépett...

Az eső csendesen szitált, a levegő üde és harmatos volt. Judit kiállt az erkélyre, és rágyújott egy cigarettára. Már régen nem tette ezt, éppen azóta, amióta a tengernél járt a barátjával. Akkor még hazafelé elszívott egyet, s ott be is fejezte. Most mégis úgy érezte, jól fog esni...

----

Azt hitte, hogy az út után majd soha többé nem vesz cigarettát a szájába, de a találkozáskor, már nem mert  a Gábor szemébe nézni úgy, ahogyan azt régebben tette. Óvatosan kerülte a tekintetét. A kezét azért megfogta, de vigyázva, lazán, mint egy barátnak. Nem akarta, hogy tudja a férfi, mit is jelent számára valójában... Pedig nagyon szerette volna elvarázsolni, mert úgy gondolta, ez az utolsó alkalom. De most nagyon kicsinek, és feleslegesnek érezte magát mellette. Mit keresek én itt? Futott végig az agyán többször is a gondolat a nap folyamán. Rádöbbent, hogy mióta úton vannak, valahol beléje szorultak a szavak. Pedig milyen sokat tud beszélni...

Sosem gondolta volna, hogy ennyire tud hallgatni. Ezzel még saját magát is meglepte. Gábor is sokkal kevesebbet beszélt, mint szokott. - Valami fal van közöttünk, amit le kéne dönteni!  Olyan szívesen ordítanék, de nem szabad. - futott végig az agyán. - Itt van ez a gyönyörű táj, és én nem tudok neki örülni. Itt a tenger! Egy álmom, ami beteljesült. Miért nem vagyok elvarázsolva? - Amikor erre gondolt,  nagyon haragudott magára... hiszen épp azért hozta őt ide Gábor, mert meg akarta neki mutatni a tengert...

Hirtelen eszébe jutott Tatjana és Anyegin.  Istenem! Hogy utáltam, és mennyire butának tartottam Tatjanát viszonzatlan szerelme miatt - És tessék!  Én is az lettem! Épp olyan bugyuta vagyok, mint ő volt! Tiszta röhej, Tatjana vagyok! - ordította magában. Na jó! Nem nézek többé bele, abba a tengerkék szemébe. - harározta el - Már az is nehéz, hogy hallgatnom kell meleg bariton hangját, és úgy fogadnom minden szerető, féltő, figyelmességét, mint egy barátnak. Mert ahhoz nem férhet kétség, hogy barátok vagyunk.  Most mégis, mintha megbénultunk volna...

----

Nagyot szívott még a cigaretta végéből, aztán elnyomta. Csöppet meg is szédült, de ezen nem lepődött meg, hiszem már elszokott tőle. Eldöntötte, hogy lapoz egy nagyot élete regényében, és eltemeti Tatjanát. - Hogy mit gondol erről Anyegin? Az már nem fontos! - gondolta - mert addigra, már úgyis öreg leszek.

Most vette csak észre, hogy közben még az eső is elállt. - Holnaptól újból dolgozom. Ez a szabadság is eltelt. S éppen most olvastam, hogy a Hold is a Tejútra lépett! - Ekkor megrázta magát, és arcán halovány mosollyal visszament a szobába. Leült a gép mellé, és írni kezdett. Leírta a címet. A Hold a Tejútra lépett...

----

Még hogy a Hold a tejútra lépett...? miért is gondoltam...? morgott magára, s lassan ráfagyott arcára a mosoly. Tanácstalanul nézett maga elé, mélységes csend ült a szívére... pedig most is a fülében dübörgött a dal, amitől napok óta nem tudott szabadulni. Már szürkület telepedett a szobára,  de az ujjai még mindig a billentyűzeten pihentek. Várta, hogy elinduljanak,... de nem történt semmi. Felvette fülhallgatóját, és teljes hangerőn hallgatni kezdte a dalt... " Most múlik pontosan, engedem hadd menjen..." s fájdalmas zokogásban  tört ki. Kifogom sírni magamból... azért is...! - döntötte el makacsul. - Nem vagyok én Tatjana!

----

Amikor két éve meghallotta a Gábor  hangját, akkor kezdte magát újból nőnek érezni... egy olyan nőnek, akivel törődnek... akit féltenek... és megnevettetnek. Mindig nagyon várta, hogy megszólaljon telefonján az ismert dallam... Az Operaház Fantomja... mert számára Ő lett a hang... ami körülölel... és elringat... átmelegít, és mosolyt csal az arcára. Idővel úgy érezte, hogy egyre erősebben kötődik a férfihoz. Pedig lassan, félve nyíladozott, mint bimbójából a rózsa. Nevetett, énekelt, táncolt, és vidáman dolgozott. Csak úgy hintette maga körül a boldogságlabdacsokat. A telefon pedig egyre gyakrabban szólalt meg. Most is maga előtt látta a férfinak igéző, jégkék szemeit, amik úgy csillogtak... mint a kristályok a holdfényben. S a gyógyító mosolyát, ami egyszerre szelíd, titokzatos, vidám, és telis-tele van szeretettel.
 
Az első ölelés baráti volt, de finom, és biztonságot adó... olyan, amiben maradni lenne jó...! amíg csak lehet. Bele szerette volna fészkelni magát mint egy gólya, vagy belebújni, mint egy hatalmas jegesmackó hófehér bundájába. Vágyott megsimogatni a férfi arcát, beletúrni az ősz hajába, megcsókolni érzékien... vagy vadul, és őrülten... s nem törődni azzal, hogy mit illik, és mit nem. Számára a férfi olyan... aki mélybe húz, s az egekig emel... megerősít, és elgyengít. Aki magával röpít, akiért érdemes nőnek lenni... mert édesen fáj, és fájdalmasan édes. Magával sodor, és elvisz...  akiért jó felébredni, s akitől édes az elalvás. Testében, és lelkében, felébredt valami elfelejtett érzés...

Mégis úgy váltak el, mint két barát, de még ettől is megtanult a föld felett járni... egyszerűen lebegett. Megváltoztatta a telefonjában a jelzőhangot is,  már nem a Fantom, hanem a Wonderfull World jelezte számára a férfi hívásait. Valami csalhatatlan ösztön azt súgta neki, hogy megtalálta a boldogságot... s úgy érezte magát, mint a Hold... amikor a Tejútra lépett... Valamikor azt hallotta, hogy olyankor történnek csodák, mikor az égbolton megérintik egymást, a Hold és a csillagok.

Közben teltek a hetek, hónapok, szaladtak az évszakok egymás után, Egyre jobban szerette Gábort. Egy mély, igaz barátság... és egy reménytelen szerelem között örlődött. A boldogság és a fájdalom, már együttesen vert tanyát a szívében. Menekülni volna jó...! gondolta sokszor, de nem tudta feláldozni a barátságot. Feltétel nélkül megbíztak egymásban. Szabad volt sírni, panaszkodni, még nyafogni is. Sosem volt még ilyen tiszta barátság az életében. Valami láthatlan kötelék fűzi őket össze, s mégis... ugyanez áll közéjük. A ne menj el...! de ne gyere közelebb! A szeretlek...! de mégsem akarlak! Ez a kettős játék lassan, de biztosan ölte meg a benne a reményt. Egy ideje már minden alkalommal könnyes szemmel tette le a telefont, s pontosan tudta, hogy ilyenkor... mindig meghal benne valami.

Mindvégig folyamatosan érezte a férfi ragaszkodását, de már haragudni akart rá, és szándékosan kereste a hibáit. Tornyot fogok építeni belőle...! naná...! tervezte el, de rá kellett döbbennie, hogy még a hibáit is szereti! Folyamatosan küzdött önmagával, hogy megőrizze a barátságot a szívében, de úgy... hogy az ne legyen szerelem.

Aztán rádöbbent,  hogy tulajdonképpen mindvégig becsapta a férfit, mert részéről ez sosem volt barátság, hiszen, ő... egész egyszerűen "csak" szerette...

----

Odakint már besötétedett amikor abbahagyta az írást, s kilépett az erkélyre. Az indigólila égen már ragyogtak a harmatfehér csillagok. A vén Hold lassan, méltósággal ballagott közöttük ólomfehér palástjában. Judit fátyolos szemében cikáztak az est fényei... talán majd egyszer...! gondolta... majd amikor a Hold újból a Tejútra lép! Igen...! akkor majd végig söpri ezüstsubájával az összes csillagot! Reménykedve nézett fel az égre, és tekintetével kereste a Tejutat... de a dal... még mindig hangosan zúgott a fülében.
" Most múlik pontosan, engedem hadd menjen..."

2010. 09.19