Pöttyös bögre...

Nagyon régen nem járt porcelánboltban, most is csak gyönyörködni ment be, mert imádta ezeket a törékeny holmikat. Amikor meglátta a polcon a bögrét, mégis hirtelen ledermedt. Éppen olyan volt, mint az régi bögre. Óvatosan leemelte a polcról...

----

Judit még nagyon fiatal volt, és első munkahelyes. László negyven körüli,  osztályvezető. Judit mindig irigykedve nézte László íróasztalán a gyapot-fehér porcelán bögrét.  Lágy vonalú volt, és pocakos, de szívdöglesztő piros pöttyök díszítették. Gyermekként neki is volt hasonló, de az gránitból volt. A porcelán az egészen más. Tiszta és törékeny, mint a hajnal. Olyan, mint egy fehér galamb a szürkék között. Meg is csodálta minden alkalommal, amikor csak tehette, hosszasan, álmélkodva.
- Egyszer tényleg neked adom. - mondta László nevetve, amikor észrevette, hogy Judit ismét a bögrét bámulja.
- Tudod, emlék a nagymamámtól, rákban halt meg szegény.

----

Az élet mindkettőjüket másfelé sodorta. Évek múlva Judit megpályázott egy állást.  Belépve a szomszédos irodába, az egyik íróasztalon meglátta a pöttyös bögrét. Nagyot dobbant a szíve, mert tudta, hogy ez a bögre, az a bögre.
- Ismerem ezt a pöttyös bögrét - mondta nevetve.
- Hol van László? - kérdezte szinte hadarva, a többiek pedig olyan furcsán néztek rá, mintha idegen nyelven szólalt volna meg.
- Enyém a bögre.- mondta egy nő udvariasan, és az asztalhoz lépett.  Ötvenes, őszhajú és elegáns volt.
- Nem, az nem lehet! Én tudom, hogy ez a László bögréje. - ismételte Judit makacsul, de ekkor a szíve már nagyon erősen kalapált az izgalomtól. Fagyos csend suhant át a szobán, a dolgozók hol egymásra, hol pedig Juditra néztek. Végül a bögrés hölgy ismét megszólalt.
- Ha egy héttel korábban jössz, még találkozhattál volna vele, de sajnos már nem lehet. Rákos volt... A bögréjét pedig én fogadtam örökbe.

Judit szólni sem tudott, csak nyelt egy hatalmasat,  nehogy megfulladjon a gombóctól, amely hirtelen fészket rakott a torkában.  Közben le sem vette a szemét a bögréről. Nem tudta kimondani, csak magában ordította.
 - Én jobban szerettem, Őt...
Egy ideig még állt földbe gyökerezett lábakkal, de már egyre homályosabban látta a bögrét is... aztán szótlanul becsukta maga mögött az ajtót.

Alig fél év telhetett el, a bögrés hölgy megbetegedett. Melleit eltávolították rákos daganatok miatt. Még visszajött néhány hétre dolgozni, de napról napra halványabb és soványabb lett. Egyik nap érkezett a hír, ő is elment... A pöttyös bögre pedig egy asztallal tovább költözött.  Ugyanabban az irodában, másik kolleginához, Zsuzsikához. Még mindig olyan szép volt, mint régen. Csillogó, hófehér porcelán, kacér pöttyökkel. Nem kopott, sőt,  mintha egyre jobban ragyogott volna. Judit, most is minden nap megcsodálta, de már fájdalommal a szívében.

Egy év nem sok, Zsuzsika is beteg lett. Mellrák...  Műtét, kezelések, s egy év múlva munkába állhatott. Még nem volt teljesen gyógyult, de már nagyon vágyott arra, hogy dolgozhasson. Aranyos volt, és életvidám. A harmadik napon összetalálkoztak a mosdóban, amint Zsuzsika éppen a pöttyös bögréjét mosogatta.
- Látod, még  mindig csodaszép, pedig már a negyedik gazdáját szolgálja. Hiába, ez a bögre örök... - mondta Juditnak nevetve.
- Igen, valóban. - válaszolta Judit, miközben egy határozott mozdulattal kivette Zsuzsika kezéből a bögrét. Lassan megforgatta, hogy minden pöttyöt  megcsodálhasson rajta,  és érezze a vékony porcelán kellemesen simogató hidegségét, még egyszer, utoljára...
- Szeretnéd ugye? De én nem adom ám! - mondta huncutul Zsuzsika, miközben kacsintott egyet.

Judit viszont abban a pillanatban elengedte a bögrét, amely hatalmas csattanással érkezett a kövezetre. Apró, csillogó porcelándarabok szálltak minden irányba. Közben egyszerre érzett fájdalmat és megkönnyebbülést. Egy ideig csak szótlanul nézték az összetört csodát. Zsuzsika szemében harag, és rémület látszott, s értetlenül állt a történtek előtt. Könnyes szemmel nézte a bögre darabjait, a szürke, megkopott gránitpadlón. 
- Ehhez nem volt jogod.- szólalt meg Zsuzsika nagysokára, halkan, és szemrehányóan.
- Nem, valóban nem, neked viszont élned kell!  - válaszolta Judit, alig hallhatóan.
Szemében oly sebesen futott össze a könny, ahogy a patak rohan a folyóba, s a folyó a tengerbe. Közben mindvégig Lászlóra gondolt... Hosszú percek teltek el, mire mindketten felocsúdtak.
- Köszönöm! - rebegte Zsuzsika elhaló hangon. Csak ekkor értette meg, miért is kellett a bögrétől megválnia.
 

----

Judit most ott állt a bolt közepén, kezében álmai bögréjének másolatával. Kicsit még nézegette, majd ugyanolyan lassú mozdulattal tette vissza a polcra, ahogyan levette.  Most, hosszú évek óta először tudott örülni annak, hogy mégsem kaphatta meg László bögréjét.

2012.01.15