Mindenestül és egészen…

Ahogy mezítelen talpam alá simul a frissen vágott gyepszőnyeg és orromba lopódzik keserédes illata, arra gondolok, hogy elvisz mindent az idő… Mennyivel szebbnek éreztem ezt is, amikor még karodba ájultan szívhattam magamba a nyár összes illatát. Rég volt…

Pedig micsoda nyár volt… Őrjítő nyár! Épp elvégeztem a középiskolát, de még olyan voltam, mint egy rakoncátlan kiscsikó. Bolondul szerelmes és megzabolázhatatlanul makacs. Sportőrült és bulizós, fára másztam, és még a kapunknak is a tetején közlekedtem, amikor nem volt kedvem a kulcsot használni. Szinte az egész nyarat a Holt-Tisza partján töltöttem, veled és a barátokkal.

Emlékszem az öreg bójásra a ladikjával. Szegény, azt hiszem azon a nyáron is tőlünk öregedett. Volt, hogy csak kiabált. - Ne menjetek a túlsópartra rosszcsontok! Vigyázzatok, mert jön a motorcsónak! - Néha pedig üldözőbe is vett bennünket a ladikjával és rendesen megfenyegetett az evezőlapátokkal. Mi csak nevettünk rajta, de utólag mindig megbékítettük, mert tulajdonképpen szeretettük az öreget. Néha meg is sajnáltuk, olyankor még hízelegtünk is neki egy csöppet. Azt hiszem, ő is kedvelt bennünket valamelyest, hiszen mi voltunk azok, akik mozgalmassá tették egyébként unalmas napjait. Ott nőttünk valamennyien a parton, azért mindenkinek tudta a nevét és persze mi is az övét, de kizárólag akkor szólítottuk Laci bácsinak, amikor tudtuk, hogy tényleg túlzásba estünk. Meg olyankor, amikor segítségre szorult a mentésnél, mert bizony gyakorta előfordult. Tudta is, hogy ránk mindig számíthat. Olyan volt ez közöttünk, mint egy életközösség… gyakran észre is vettük, hogy mosolyog a bajusza alatt akkor is, amikor rettentő mérgesnek akar előttünk látszani.

Napközben mindig csak rövid időre ugrottam haza, amikor már kibírhatatlanul éhes voltam. Persze akkor mindig ki kellett találnom valamit, hogy a szüleim visszaengedjenek a házunktól mindössze százméternyire fekvő homokos partra. Igyekeztem is gyorsan elvégezni a rám bízott feladatokat reggel, hogy ne lehessen gond. Persze, ők engedékenyek voltak, mert úgy gondolták, hogy ez az utolsó gondtalan nyaram, hát hadd élvezzem. Én pedig szerettem ezt a szabadságot, ráadásul úgy tűnt, hogy semmi sem szabhat határt boldogságomnak.

Szerettelek és szerettél. Igazi diákszerelemnek indult, s fokozatosan érett a szívünkben. Ma is emlékszem arra a napra, vasárnap volt. Felettünk szertelen bárányfelhők rohantak, alattunk pázsit illatozott, s a levegő finom páraillatot hozott a part felől. A Nap éppen lenyugodni készült, de utolsó sugaraival még kacéran megfestette a vizet, aminek a színe talán a vadgalamb kék, és az elefántszürke keveréke lehetett, hiszen a homoktól sosem volt igazán kékszínű a Tisza vize. A parti homok sem sárga volt, inkább olyan teveszínű, fáradt… Távolról zeneszó szökött át a lombokon, a hatalmas akácfákon pedig verebek randalíroztak. Mi mégis, csak egymás csendjét hallottuk. Te engem akartál, s én, Téged… Mindenestül és egészen.

Aztán másnap elszálltál egy hajtűkanyarban… s onnantól bennem meghalt a nyár. Azóta sem tudom úgy szeretni, mint addig… akkor… ott… veled.

2012.07.04.