Porcelán Hold

( Fantázia )

   Nehéz volt ez a nap. Éppen most oltottam el a villanyt, fáradtan ülök ágyamon. Lassan ledőlve, végiggondolván ma elvégzett dolgaimat, éppen elaludnék, ám ekkor megszólal a telefon. Édesanyám rémült hangját hallom: Kisfiam, nagyon nagy baj történt, kérlek, azonnal gyere át!

   Egy perc alatt öltözöm fel, az aggodalom rám is azonnal átragad. Gondolatok örvénylenek fejemben: mi lehet a baj, hogy éjszaka közepén édesanyám így rám ijeszt. Ok nélkül nyilván nem tenne ilyet.

   Indítom az autót, tíz perc és már ott is vagyok a házánál. A fenti ablak függönye meglibben, anyám nyilván izgatottan vár. Valahogyan természetellenesen világos van, a telihold talán még sohasem volt ilyen ragyogó, mint ezen az ijesztő éjszakán.

   Gyorsan zárom a kaput, az ajtót, sötétben botorkálok föl a lépcsőn ( a villany nem működik). Hamar körbejárom a helyiségeket, kicsi a lakás, azonban sehol senki. Édesanyám telefonja az asztalon villog, tehát be sem fejezte a hívást, nyilván hirtelen tette le a készüléket.

   Elképzelhetetlen, hogy az éjszaka közepén nincsen itthon, érthetetlen számomra, hol lehet. Jeges borzongás lesz úrrá rajtam, hangosan szólítom anyámat, miközben újra körülnézek a lakásban. Lemegyek a kocsimhoz. Tanácstalanul nézek körül. Ahogyan felpillantok az ablakra, lassan elhúzódik a függöny és én rémületemben autóm oldalának dőlök. Az ablakban egy hihetetlenül ijesztő, torz, vigyorgó, fehér arc jelenik meg. Ahogyan a hold fénye reá vetül, mintha egy porcelán arcot látnék. Vagy nem is porcellán, mert a következő pillanatban Viktor Hugó nevető embere jut az eszembe. Egy elképesztően torz vigyorba merevedett arc néz le reám az éjszakába.

   De hiszen az imént senki nem volt a lakásban, ez lehetetlen, nincs hely, ahonnan előjöhetett volna. Nem hiszek a szellemekben, ezért visszaindulok, mondván, bármi, vagy bárki is az, én kiderítem. Felérvén a lakásba, halálos a csend, csak a hold világít be az ablakon, ahogyan a függöny elhúzva maradt. Újra végigjárok mindent, elképzelhetetlen, hogy bárhol bárki el tudjon bújni. Sehol egy akkora hely, legfeljebb az óraszekrényben férne el egy kisgyermek, vagy talán egy torz törpe…

   Ahogyan ott állok az óraszekrény előtt, s kezem az ajtó zárján tartom – bevallom férfiasan – az ajtót nem merem kinyitni…

   Ekkor egy távoli, riasztó hangra leszek figyelmes. Alaposan leizzadva ébredem, hideg borzongással hallgatom ébresztőórám hangját. Egy újabb nap köszönt reám, kezdődik minden elölről, küzdelem az életért, a megélhetésért.

   Reggeli utam édesanyám háza előtt vezet el. Dehogy ébresztem fel ilyen korán, nyilván most álmodja legszebb hajnali álmát.

2010-01-27

M