Gábor

   Azon a napon – és még néhány egymás utáni napon – amikor Édesanyám a gondozóházba került, több alkalommal is meg kellett nála jelennem, hogy ottani életét minél könnyebben, és minél gyorsabban el tudjuk indítani. Sokat rámoltunk, rendezkedtünk, beszélgettünk. Akkoriban nagyon nehezen mozgott, leginkább csak az ágyat nyomta, és nagyon meg volt rémülve, hogy mi fog ott történni vele. Alig győztem nyugtatgatni, és úgy éreztem, szinte semmivel nem tudom jobb kedvre deríteni.
   Egy ilyen beszélgetés után elköszöntem, és fáradtan, zaklatottan hazafelé indultam. A lift egy hosszú folyosó végén volt, azon túl már csak egy sötét, rövid szakasz következett. Éppen megnyomtam volna a lift hívó gombját, ekkor hallottam meg a dalt: „ Egy kis cigaretta valódi finom…”
   A dal a folyosó sötét végéből érkezett hozzám, és boldog szárnyalása különös érzéssel töltötte meg fájdalmas lelkemet. Természetesen – meg sem lepődve magamon – én is dallal válaszoltam:
   „ Hamvadó cigarettavég…” Mivel válasz nem érkezett, beléptem az árnyas folyosórészbe. Egy idős férfi üldögélt ott, és mosolyogva fogadott.
 - Maga is ismeri a dalt? Ezzel a kérdéssel szólított meg.
 - Hogyne ismerném, legalább öt előadótól, de a kedvencem mégis az eredeti előadó maradt – Karádi.
 - Még szép, hogy az Ő előadásában a legeredetibb, válaszolta a férfi. De sokat táncoltunk rá fiatalon, összebújva.
 - Bizony Én is, nevettem volna el magamat, ekkor azonban – kissé már hozzászokva a félhomályhoz – mondandóm hirtelen félbeszakadt. Akkor vettem észre: a férfinak nem voltak lábai…
Megdöbbenésemben és szégyenemben hamar elbúcsúztam, megígérvén, hogy gyakran fogunk még találkozni.
   Így is történt. Egyre többet beszélgettünk. Ahogyan Édesanyámtól kifelé jöttem, el nem mulasztottam volna a találkozást ezzel a jól ápolt, szimpatikus, ősz hajú, szakállas férfival.
Egyre többet tudtam meg róla, és Ő énrólam. Őszinte örömömre szolgált, hogy régi otthona, ahol gyermekei most is élnek, szinte a szomszédságomban, Dunakeszin van.
 - És honnan a danászás? Kérdeztem Őt egyik alkalommal.
 - Ó, nagy sora van annak, hangzott a válasz. Már jó negyven éve énekelgetek, és nagyon régen tagja vagyok a Dunakeszi Dalárdának. Éppen a hét végén is otthon jártam, és kicsit énekelgettünk a társaimmal. És Te hogyan vagy a dúdolgatással? Mert szép hangod van, azt vettem észre.
 - Én csak afféle amatőr, kedvtelésből énekelgető vagyok, válaszoltam, inkább írogatok, és ehhez tartozik a dalok szeretete is.
   Ekkor behívott a szobájukba, és elővett egy verseskötetet, melyet egy szintén Dunakeszin élő barátja írt. Örömmel vittem haza, és nem okozott csalódást, gyönyörű verseket, gondolatokat olvashattam a könyvecskében.
   Legközelebbi találkozásunkon megleptem Őt az én verseskötetemmel. Csak odaadtam néki, és mentem tovább Édesanyámhoz, mondván, majd bejövök beszélgetni.
Nagy meglepetést okozott neki a könyvem, és – miután alaposan kibeszélgettük magunkat versekről, irodalomról, lélekről, alkotásról – búcsúzóul még utánam szólt: Miklós! Te mélyebb vagy az óceánnál, nagyon kevés ilyen emberrel volt szerencsém találkozni az életben!
 - Tudod Gábor, ez a tény inkább nehezebbé, és fájdalmasabbá teszi az életemet, minthogy előnyöm származna belőle.
 - Tudom Miklós, ez így igaz…

Ő Gábor, az új barátom a gondozóházban. Azóta már Édesanyámmal is megismerkedett, és jól megértik egymást.
                                                       2011. november 6.
                                                                    
                                                                         M