Hétköznapi történet

(Néha - zenehallgatás közben - úgy érzem, most kellene meghalni)


Az őrültség jelei először 15 éves koromban kezdtek mutatkozni rajtam. Okozója egy ördöngős szerkezet volt, melyet akkoriban csak egyszerűen magnónak hívtunk. Ennek a hangszórójából tört elő hihetetlen szuggesztivitással a Twist, ami egy magamfajta jómadárnak teljesen elvette az eszét. Chubby Checker, Little Richard, Chuck Berry, Bill Haley, és Peppino Di Capri zenéje csontig hatoló volt. Akkor azonban szüleim még gyógyíthatónak ítéltek - majd kinövi, mi is ilyenek voltunk; ilyen, és ehhez hasonló mondatokkal nyugtatgatták magukat. Rövidesen azonban teljesen reménytelenné vált a helyzet.

1963 nyarán egy életveszélyes betegség ütötte fel a fejét, ami csak a fiatalokat támadta, de rövid időn belül százezrek estek áldozatául ennek a gyógyíthatatlan elmebajnak. A betegség neve BEATLES volt. Aki egyszer meghallotta - örökre elveszett. Állatmód növesztettük a hajunkat, legszívesebben súlyokat kötöttünk volna rá. És ordítottunk, üvöltöttünk, ha kellett, ha nem TWIST AND SHOUT! és hasonló bűvös jeligéket, vagyis megőrültünk, szó szerint, és teljesen. Sorra alakultak a rockbandák - Illés - Metró - Scampolo - Bergendi - Nivram.

Egy szép reggel arra ébredtem, hogy tagja vagyok egy bandának, aminek a neve KENYÉRPUSZTÍTÓK volt. Nekem sok dolgom volt ezzel a bandával. Elektrotechnikusként nekem kellett megépítenem az összes cuccot, ami hangot adott ki magából. Persze a haverok lelkesen segítettek. Először még egy-két gitárt is csináltunk. Sőt koncerteken még nekem is kellett kezelnem a cuccokat, néha még gitároznom, és énekelnem is kellett. A haverok csak úgy hívtak: Mickey a hangszínező. Az élet gyönyörű volt...

Aztán jöttek a katonaévek - sokunk berukkolt. Akkor még nem lehetett elkerülni. Én szerencsés módon megúsztam, hivatkozva hosszas gyermekkori betegségemre. Viszont a katonaadót, azt simán levonták az akkori nem is olyan vastag fizetésemből. Ez a tragédia szétzilálta a Kenyérpusztítókat, évekre elfoglaltságot adva a haveroknak.

Volt egy lány - nagyon szép lány, - szőke, fonott haja hihetetlenül szép, és hihetetlenül hosszú volt. Mindig ott volt a fellépéseinken - sokan hajtottak rá, de ő leginkább csak velem állt szóba. Ott lakott, ahol én - udvaraink a kertek alján összeértek - később az életünk is. Ő lett a Feleségem.

És a gyerekek - hihetetlenül boldog évek. Nevettünk, nevettünk, mindig csak nevettünk...
Aztán egyetlen perc alatt felnőttek, és már nem nevettek annyit - akkor már mi sem.

Ezen időszak alatt a Zene valahogy normális méretekre zsugorodott. A mai napig sem értem, hogy miért, és hogyan estem ki a kegyeiből. Persze azért mindig voltak új felfedezéseim - Dire Straits - Police (Stinggel) - Supertramp - Aerosmith - Styx - de hol voltak ezek már az őrülettől - Hol volt már az I CANT GET NO, amikor még magyar koncertekről is vittek el a mentők ájult lányokat, nem is beszélve Angliáról.

A gyerekek, és a sok munka, teljesen betöltötték életemet, elterelve gyanútlan figyelmemet a legnagyobb boldogságról, a Zenéről. Míg egy szép reggel megint arra ébredtem, hogy történt valami…

Új, és nagyon veszélyes kór szedi áldozatait: a számítógép. Ekkor 50 éves voltam. Tanulás teljes erőből minden szabadidőmben. Aztán megjelent az Internet. Rövid, egy-két éves tévelygés után visszakaptam életem legfontosabb értelmét, a Zenét.

Most döbbentem rá csak igazán, hogy mit veszítettem el, most már azt is csodának tartom, hogy túléltem.
Egy év tévelygés - SMS WEB, Orosz oldalak, a Zene teljesen betöltötte az életemet.

Majd rátaláltam a Streamloadra, amelyet a mai napig csak egy hosszú álomnak tartok, és mindig attól félek, hogy mikor ébredek fel. Visszakaptam a Zenét, amely végtelenül boldoggá, nyugodttá tesz, és ezt elsősorban a Streamloadnak, a Fórumnak köszönhettem.

Egy nagyon kedves, és nekem nagyon fontos barátomtól hallottam ezt a mondatot: Néha Zenehallgatás közben úgy érzem, most kellene meghalni. Ehhez én mit tehetnék még hozzá? Talán ezt a Hétköznapi Történetet, melyből kitűnik, hogy a zene fényes csillagként ragyogja be mindannyiunk életét, újra és újra reményt adva a hétköznapok sivárságában.

2004

M