Advent első Angyala

*** 

Most

   István – Advent első éjszakáján – egy égő mécses előtt térdepel, mellette a szőnyegen egy könyv, gondolatai azonban térben és időben egyaránt hatalmas távolságokat járnak be.

   Már jó ideje élvezi nyugdíjas éveit, csak néha jár ki a kisváros pályaudvarára, ahol szinte az egész életét eltöltötte, mint forgalomirányító, későbbiekben pedig, mint állomásfőnök.

   Advent estéit azonban szinte mindig egyedül tölti. Társasága csak egy könyv – egy különös, és ilyenkor nagyon aktuális címmel – „ Advent ”.

Ilyenkor fiatalkori emlékei olyan erővel törnek megfáradt szívére, hogy szinte senkinek nem óhajtja a társaságát.

   Advent első éjszakáján történt – akkor harminckét éves fiatalember volt, független, vidám ember, ám az-az éjszaka másként döntött további sorsa felől…

***

Valaki az állomáson jár

                   Ezen a jeges hajnalon                    

S emléklángot gyújt

Egy távoli kis padon…

***

Akkor

   Egy kisváros pályaudvara – Dombóvártól nem túl távol – ahol történetünk játszódik.

Itt a vonatok többsége csak átrobog – néhány személyvonat kivételével – egy sem áll meg, nem is indokolná a gyér utasforgalom.

   Ezen a hideg decemberi délutánon a lemenő nap különös fénnyel csillant meg a vonatsíneken. A fényesre kopott acél többszörösen verte vissza a sápatag sugarakat.

   István – az állomás forgalomirányítója – éppen a kellemesen meleg irodában üldögélt, délutáni teáját kortyolgatta, és a közelgő Karácsonyra gondolt. „ El ne feledjem, ma este kell meggyújtani Advent első lángját…” Gondolatait a jelzőóra csilingelése törte meg: rövidesen személyvonat érkezik Dombóvár irányából, amely minden állomáson megáll, így itt is.

   István felöltötte meleg, keménygalléros szolgálati kabátját, kezébe vette jelzőtárcsáját, és kilépett a csípősen hideg délutánba.

   Először jobbra pillantott, a közeli rendőrőrsön már égtek a fények. Béla dolgozik - gondolta magában. Barátságuk már évek óta tartott – mindketten nőtlenek lévén – gyakran összejártak egy-egy hosszú beszélgetésre, kártyapartira.

   Ahogyan István balra pillantott – a vonat abból az irányból volt várható – meglátta a lányt.

   Egy padon ült - mellette kicsiny utazótáskája -, és egy könyvet olvasott. István első gondolata az volt: Varázslatot látok. Ahogyan a lenyugvó Nap sugarai áttűztek a lány gyönyörű lángvörös haján, valóban páratlan látvány volt – különösen egy magányos fiatalember számára.

   István közelebb lépett, és akaratlanul is megszólította a lányt.

  - Kisasszony! A négytízesre vár?

A lány felemelte fejét, és István borzongva pillantott a smaragdzöld szemekbe.

 - Igen, várok valakit dombóvárról, de nem biztos, hogy ezzel a vonattal érkezik, mondta a lány, szavai azonban valahogyan furcsán, álomszerűen hangzottak.

 - Ma még két vonatot várunk dombóvár irányából, remélem valamelyikkel megérkezik a várt személy, válaszolta István, és szívből sajnálta, hogy tovább kellett mennie az érkező vonat felé.

   Ahogyan a vonat elhagyta az állomást, István az iroda felé vette útját. Elgondolkodva haladt el a gyönyörű lány mellett, nem akarta ismét megzavarni az olvasásban.

   Benyitván irodájába, a TV-ben éppen egy érdekes film kezdődött – valami misztikus téma az angyalokról. A fiatalembert teljesen lekötötte a különös történet – valahogyan meg is feledkezett a lányról. A filmet kényelmesen nézte végig egy heverőről, talán utána picikét el is szundított. Bőven volt ideje, mert este nyolc óra húszra várta a következő személyvonatot. Hat óra környékén ugyan át kellett engednie egy expresszt, de azt jelzi majd a csengő, és éppen csak tisztelegnie kell a vonatnak, ez pedig nem tart öt percnél tovább.

   Hat óra előtt, ahogyan kilépett, már erősen szürkült az ég, hideg éjszakának nézett elébe a kisváros.

   Megdöbbenve látta, hogy a lány még mindig várja utasát a délutáni hidegben. Bár úgy látta, jó melegen fel van öltözve, de mégis kellemetlen lehet ennyit várakozni ilyen időben.

   Ahogyan mellé ért, megszólította:

 - Kisasszony! Nem jönne be kicsit a meleg irodába? A nyolc órás vonat még soká várat magára, elegendő lenne akkor kijönnie…

 - Köszönöm kedvességét, de az ismerősömet sehogyan sem szeretném elkerülni. Picit várok még, aztán hazamegyek, válaszolta a lány különös álmatag hangján.

   István – tisztelegvén az átrobogó vonatnak – ismét irodájába lépett. Nem is gondolt egyébre, csak a jó melegen duruzsoló kályhára. Szíve azonban egészen más dolgokon gondolkodott, magának sem merte bevallani, túl szép, álomszerű dolgok voltak azok…

   Hamar elérkezett a nyolc óra, István a peronon elirányította az érkező személyvonatot, a távoli kis pad már a sötétség fogságában álmodott. Valahogyan nem is gondolt semmire, csak a jól megérdemelt meleg hálóhelyére – szíve azonban furcsán viselkedett ezen a különös Advent-éjszakán. Meggyújtotta az első adventi fényt, és lassan álomba szenderült kényelmes pihenőhelyén. Nyugodt éjszakának nézett elébe, hiszen a következő vonat csak hajnali ötkor volt várható, akkor pedig már világos lesz, szinte előbb is felébred magától.

   Tévedett. Az ötórai vonat előjelzése ébresztette mély, nehéz álmából, különös érzései lassan elcsitultak, újabb nap az állomás életében. Hamar fel kell öltöznie.

   Ahogyan kilépett a fagyos hajnalba ösztönösen azonnal a kis pad felé nézett. A látvány teljesen váratlanul érintette, majd elesett ijedtében. A lány ott ült a padon.

   Teljes erejéből futni kezdett felé, alig bírt megállni a kis pad előtt. Először a lány kezét pillantotta meg, csodálatosan fehér éjszakai zúzmara fedte, csak a gyűrűje körvonala törte meg a szobrász fehér álmát. István halálosan megrémült. Ahogyan a lány szemeibe nézett, a smaragd árnyalat haloványan tűnt elő a mozdulatlan drágakövekből.

   Azonnal előkapta rádióját, és elcsukló hangon kezdett kiabálni: Béla! Béla! Azonnal hívd a mentőket! Te pedig rohanj ide a peronon hozzám!

   Az a könyv – Advent – a leány mellett feküdt a padon, címe szinte olvashatatlan volt a zúzmara fehér takarásában...

   A mentők nagyon hamar kiérkeztek, lévén állandó ügyelet náluk ilyentájt, és rövidesen a rendőrség is a helyszínre érkezett.

   Az orvos szakszerűen végezet feladatát, majd hamarosan távozott. A lány már órák óta halott volt, első orvosi megállapítás szerint kihűlés okozta halálát.

   Istvánt Barátja vitte haza azon a kegyetlen hajnalon – a férfiben valami eltörött, valami, melynek szilánkjait azóta sem bírta maradandóan összeilleszteni….

   Lassan az a Karácsony is elérkezett. Most Béla volt a soros vendég, és meg is érkezett Istvánhoz időben. Kezében kis csomagot tartogatott, tétova mozdulatokkal rejtegette félig, látszott határozatlansága. Végül mégiscsak átadta barátjának.

 Neked hoztam – Karácsonyra, mert úgy döntöttem, Téged illet! Nagy szabálysértést követtem el, de talán már senki sem veszi észre.

   István - amint a csomagot kibontotta -, csendes dúdolásba kezdett, mint egy esze-ment, keringőre kérte azt a különös ajándékot, egy könyvecskét…

Barátja csak jóval később vette észre, mennyire zokog a férfi lelke.

   Lassan asztalhoz ültek, egy szó nem esett közöttük, ahogyan megitták édes Adventi borukat. A mécs már égett az asztalon. István kezében a könyv egy helyen magától kinyílott, Egy kipréselt, száraz búzavirág jelölte az oldalt. A fejezet címe „ Advent Első Angyala” volt.

   A második pohár – melengetően édes – bor után Béla szólalt meg elsőként:

 - Tudod, István – senkinek nem engedtem volna, hogy ezt a könyvet elvigye, sorsát már az első pillanattól figyelemmel kísértem, úgy is mondhatnánk: a bűntény már rögtön meg lett tervezve. A könyv ugyanis téged illet. Féltem átadni, de mégis meg kellett tennem.

 - Köszönöm barátom – talán valahogyan számítottam is rá…

 - István! Egy történettel is tartozom neked. Végül úgy döntöttem, ez is csak téged illet, tehát el kell mondanom.

   A nyomozás – a lányt illetően – különös eredménnyel zárult. A dombóvári rendőrség közreműködésével különös összefüggést találtunk a két helyszín között.

Dombóváron, a pályaudvar mosdójában – advent első éjjelén – a rendőrök halva találtak egy fiatal fiút, zsebében egy érvényes személyvonatjeggyel, amely a mi városunkig volt kitöltve. Halálát – mint azt később megállapították – kábítószer túladagolása okozta. Tovább nem mesélem, eddig is elég nehéz volt…

***

Azóta minden évben, Advent első hajnalán: 

Valaki az állomáson jár

Ezen a jeges hajnalon,

                 S emléklángot  gyújt 

                 Egy távoli kis padon…

*** 

Most

   István, meglett kora ellenére, a mai napig sem talált igazi társra életében. Több kapcsolattal próbálkozott, de senki lánya nem tudott igazi otthont teremteni neki – és ez elsősorban lelkére értendő.  Advent első éjjelén a férfi ajkait különös imádság hagyja el. Térdepelve tölti azt az időt, míg a fény átnyújtja birodalmát a sötétségnek, és utolsókat lobban a láng:

- Istenem! 

Köszönettel tartozom Tenéked, amiért kettőjüket örök időkre boldoggá tetted, megkímélvén szerelmüket a vonatok pontatlan, megbízhatatlan járásától.

   Ezután a férfi különös éjszakai sétára indul, melynek célját csak ketten ismerik:

Ő – és az Úr…

*****

M