Párizs

Névtelen kis utca,

Tündérkert-kávézó.

Pár üres asztal, ez minden,

A nagy folyó innen

Nem látható.

Csak illatát rejti

A suttogó szél, ha kél,

S tolvajként a túlpartról

Szirmokat csen virágokról.

Kis asztaloknál a vendégek

Csak régi emlékek,

Itt-ott belékarcolt életek,

„ Szeretlek – mindig is

Szerettelek…”

A teraszon egy Lány

Illatos kávéját issza,

Arcán emlékező könnyek.

Épp egy süteményt tör ketté,

Félbetört szívvel – úgy gondolja –

Valamivel könnyebb.

Vén harmonikás ül egy kis

Sarokban, épp dallamot vált,

Csak ő tudja honnan

Jutott eszébe - amit talált.

A Lány zokogva felpattan,

S futva távozik, fájdalom

A dallam, s egy fél szív

Marad szerényen, halkan

Az asztalon. Az illatos

Kávé is kihűl lassan…

***

Csavargó kósza szél

Elkéstél,

Már elment a lány,

De boldog, sárga szirmaid

Hagyd ott, kávéjában talán…

***

Párizs – még sosem láttalak,

De mindig-mindig vágytalak.

Most – gondolatban – átölelted

Életemet,

S ládd, óvatlanul kettétörted

Sütemény-szívemet…

* 

Fazekas Miklós