Tavasz Virágai

   Ma már egyre haloványabb emlékképek – a múlt ködéből előbúvó gondolatok – így, március tavaszán, leginkább az éj rejtekében találnak reám…

***

   Talán húsz éves lehettem, s Ti, Március Virágai, egyikőtök sem volt több tizennyolcnál.

Fiatal virágillatotokat már sohasem sikerül felidéznem, de akkor tudtam, ilyen friss az élet.

   Akkor – Március tizenötödikén – szökve bár, de a Petőfi szobor felé tartottunk. Mi hatan (bár máshová vártak bennünket), elhatároztuk, hogy virágot viszünk a szoborhoz, és ha időnk engedi, a Múzeumkertet is meglátogatjuk.

   Emlékszem; Péter és Fruzsina mentek legelöl, veszettül összegabalyodva, de mindig lemaradtak, mert állandóan csókolóztak.

   Gyertek már! Gyorsabban hékások – elhervadnak a virágaink, kiáltoztunk feléjük! Meg is jegyeztem; én a szerelmet nem vinném az utcára, hogy mindenki láthassa…

   Szerelem – tudtuk is Mi, milyen az?

 ( Ma már egy húsz éves – gondolataiban nagy tudós – szexológusként kezdi szakmai pályafutását)

***

A szobor előtt – félkört alkotva – valahogyan minden annyira elcsendesedett…

***

Irénke – Éva – Fruzsina – Katalin; Márciusom gyönyörű Virágai – vajon éltek még?

M