:
Egy hideg téli szonett
Alkonyattájt indulok el utamon,
sötét kísérőm a szomorú magány.
Süvítő hideg szél fut át a havon,
jégpáncél ül a hattyúk csodás taván.
Más most a világ ebben a pagonyban,
az élet mind meleg vackába búvik.
Lassú itt a tél a fenyves vadonban,
Az idő is ólomlábakon kúszik.
De él reménye az ifjú tavasznak,
szívet melenget a fényes kikelet,
S apró lelkekben források fakadnak.
A tél úgysem lehet örök, tiszta ég
követi csodás tavaszunk lábnyomát,
s lassan felolvad majd a tavon a jég.
M
(92 szó a szövegben) (188 olvasás)