:
Tavasz Virágai
Ma már egyre haloványabb emlékképek – a múlt ködéből előbúvó gondolatok – így, március tavaszán, leginkább az éj rejtekében találnak reám…
***
Talán húsz éves lehettem, s Ti, Március Virágai, egyikőtök sem volt több tizennyolcnál.
Fiatal virágillatotokat már sohasem sikerül felidéznem, de akkor tudtam, ilyen friss az élet.
Akkor – Március tizenötödikén – szökve bár, de a Petőfi szobor felé tartottunk. Mi hatan (bár máshová vártak bennünket), elhatároztuk, hogy virágot viszünk a szoborhoz, és ha időnk engedi, a Múzeumkertet is meglátogatjuk.
Emlékszem; Péter és Fruzsina mentek legelöl, veszettül összegabalyodva, de mindig lemaradtak, mert állandóan csókolóztak.
Gyertek már! Gyorsabban hékások – elhervadnak a virágaink, kiáltoztunk feléjük! Meg is jegyeztem; én a szerelmet nem vinném az utcára, hogy mindenki láthassa…
Szerelem – tudtuk is Mi, milyen az?
( Ma már egy húsz éves – gondolataiban nagy tudós – szexológusként kezdi szakmai pályafutását)
***
A szobor előtt – félkört alkotva – valahogyan minden annyira elcsendesedett…
***
Irénke – Éva – Fruzsina – Katalin; Márciusom gyönyörű Virágai – vajon éltek még?
***
Fazekas Miklós
(166 szó a szövegben) (155 olvasás)