Szeptember és én

Még hívnak a zöldbe az ifjúi álmok,

még elhiszi szívem, hogy van kikelet,

de hunyt szeme van már az alkonyi napnak,

s társa a hűs szél – beléremegek.

Még izzik a szívem a nyár sugarától,

s nem hisz a dalnak, hogy tél szele jő,

de látom a völgyben a vérszínű vándort,

s hullik a fákra az őszi eső.

Biztat a hajnal lángsugarával,

higgy neki vándor, hisz simogat ő,

de jégszíve lészen  a nyári szeleknek,

épp születőben a zord temető.

Mondd, ha a tél hava elfedi léptünk,

lángol-e majd az a tűz odabent?

S vágyik-e szívünk az új tavaszunkra,

mint száz ibolyára a hószinű csend?

***

Fazekas Miklós