Lelkedben - mint vad vihar utáni
kócos fűszálak – felborult a rend.
Gondolatok kőrhintáján szédülve,
ájultan maradva, már nem létezik,
ó most jó, a félelem sem látható. 

Csak néhány pillanat csupán, és
már az eszmélés hajnalán érzed,
tudatodban utat tört magának.
Sajgó lelked kellett neki társnak,
gondjaid pedig, hódoló barátnak.

Mi jobb? Megőrülni, mint Ofélia,
vagy világot cserélni csöndesen?
Valóságból álommá lenni, vagy
rongyos életed vonszolni tovább,
Megadás, vagy harc mindhalálig?

Igen vagy nem. Melyik a támasz?
Lelkedben, már született válasz.
Erőd elfogyott, nem nézel hátra!
Előtted egy végtelen út magánya,
és konokul, mégis mégy tovább.