Cím: Esély az életre
Szerző: agnes - Szemendei Ágnes
(11-17-2014 @ 05:29 pm)
:
Jöttem volna én hamarabb is, de nem tehettem.
Nem bizony, hisz az Intenzíven heverésztem arra várva, hogy
megjöjjön a tudatom.
Csak arra emlékszem, hogy áthívtam a kolléganőmet, mert nem
tudtam egyedül felöltözni. Már délelőtt éreztem, valami
nagy baj lesz. Lefeküdtem, hátha az segít. Tévedtem.
Expresz gyorsasággal romlott az állapotom. Az még megvan,
kiválasztottam, mit is adjanak rám. Másra nem is emlékszem.
Mikor majd 2 hét után megjött az eszem /dicsekszem/, csak
lestem, a csudában vagyok?
Nem mertem megmozdulni, fájt mindenem. A torkom átvágva,
benne a kanül, valami bazi nagy és nehéz szerkezettel. Gépen
voltam, gépen éltem.
Az ágy az valami elmondhatatlan szerkezet volt. Szuper műszaki
megoldással, és baromi keményen. Azt hittem, tyúkszem fog nőni,
még a fenekemre is. Csak altatóval tudtam benne aludni.
Ettől csak az volt rosszabb, hogy nem volt hangom. A doktor
hozott papírt ceruzát, és kérte, írjam le, amit mondani akarok.
Írtam volna én, de a kezem is alig tudtam megemelni. Az írásom
úgy nézett ki, mint egy 3 évesé.
- Ágnes! Nagybetűvel menni fog.
Igaz, alig olvashatón, de sikerült.És megint az ágy. Meg sem
kellett mozdulnom, és kiültetett. Az ápolók csak nyomták a
gombokat, és lesüllyedt, szétcsúszott. A végén csak ki kellett
húzni a lábam alatti részt.
A háttámláját addig emelni, míg nekem is kényelmes lett. Azaz
10 percig. Na hoztak alám párnát, a hátam mögé puha takarót
összehajtogatva.Több-kevesebb sikerrel.
A gyógytornász naponta foglakozott velem.
A gyerekeim is mindennap ott voltak. Nem hittek a szemüknek,
mikor látták, hogy ülök, bár körbetámogatva. A lányom is ápolónő,
és vissza kellett mennie. A fiam és az unokám velem lakik.
Mindig kérdezte, mit hozzon. Mondtam, semmi nem kell. Végül
paprikás krumplit kértem. És nagyon finomra sikerült, bár rengeteg
hússal készült. Ez inkább pörkölt volt, sok krumpli főzve a bele.
De főzött olyan tojáslevest, amiben egyben voltak a tojások, nem
kevés füstölt kolbásszal, szuper fűszerezéssel.
Na de, nem ilyen egyszerű az élet, mert ezután kezdődött, hogy
le a gépről, vissza a gépre...
Azt már elmondtam, milyen volt, amikor felébredtem. Az ágyam
adottságai miatt pillanatok alatt kiültettek, és én nem is
lefeküdni. Persze mikor belépett a tyúkszem effektus, le kellett
de ülni is kemény egy "jószág" volt.
A gyógytornász munkáját csak erőlködésnek tartottam, mert én
aztán nem tudtam mozogni, illetve apró mozgásokat. De Ő annyira
örült ennek,belém ültette a reményt, sikeres lesz erőlködni velem.
Az evés az csoda mókás volt.
A beteghordó fiúk, a Tolológusok vertikális logisztikai szakemberek
etettek. Imádtam őket, mert kedvesek és türelmesek voltak, és
szörnyen aggódtak a súlyom miatt.
Amikor eljöttem, csak 10 kg-val voltam kevesebb, Lehetett volna a
duplája is, de belém imádkozták a kaját. A reggelit falatozták, és
minden falat után szívószálon keresztül egy korty teát itattak.
Ám gyakran kerültem zavarba. Nem is tudom, hogy elmondhatom? Legyen.
Átéltem ezt is.
Volt, mikor kevés volt az ápoló, annyira súlyos betegeket hoztak -
ilyenkor az egyéb feladatokat ők látták el. Azaz ágytál, tisztába
tételek, esti fürdetés, stb.
Szóval ezt én mind megtapasztaltam. Amikor kómás voltam még, vagy már
ébredeztem, sok mindent érzékeltem. Azt is, hogy kell, de szólni
nem tudtam.
A sok hashajtó hatására úgy jött, mint a 6.20-as expressz. De egy
rossz szó, cikis megjegyzés sem hangzott el.
Amikor már tudatomnál voltam, hozták az ágytálat. Ez még csak zavarba
ejtett, ám amikor tisztázott, égtem mint Zsana.
Férfi szakképzett ápolók is voltak. Végtelenül aranyosak, és kedvesek.
Az első fürdetés előtt, tudjátok, mi jutott az eszembe:
legalább 30 évvel fiatalabbnak kellene lennem. Szóval az egyik
ezért, másik azért, na olyan ötletadók voltak. Bár amikor premier
plánban a genitális terület volt lemosáson, minden ötletem felejtettem.
Lassan eljött az idő, és a fiúk rávettek az evőeszközök használatára.
A kezembe adták, és egyedül kellett próbálkoznom. Elejében vicces
dolgok történtek...
Még mindig nehéznek éreztem a kanalat, de önállóan ettem. Továbbra is
falatokat készítettek, csak nekem kellett elvennem a tálcáról.
A segítségükkel talpra is állítottak, igaz, úgy kellett tartaniuk,
de álltam.
És ezután jött a nagy lehetőség. Addig csak lopogatta a Dr. az oxigént,
és a végén alig kellett. Egy délután megkérdezte:
- Levegyem a gépről? Én nagyon akarom, és Ágnes?
- Ágnes is nagyon akarja! - mondtam vigyorogva.
Mire észbe kaptam, már aludtam is. Amikor elért az ébrenlét, a fejem
olyan könnyűnek éreztem, mintha üres lenne. Lehet hogy az, de nem
voltam a géphez kapcsolva.
Hagyott egy vékony kanült, és milyen jól tette. Amikor befogtam, lett
hangom. Fenomenális érzés volt. Na be nem állt a szám egész délután.
Késő délután jött be a fiam hozzám. Csak azt láttam, nagyon csillog a
szeme, mikor megszólaltam:
- Szia, Kincsem! De jó hogy itt vagy!
- Anyu, olyan jó hallani téged... -
De már kapta is elő a telefont, felhívta a nővérét, és azt mondta, adok valakit.
- Szia, Tündérem! - A vonal másik végén egy pillanatnyi csend, majd
egy zokogó hangot hallottam.
- Anyu levettek a gépről? Olyan boldog vagyok.
És ezek után jött az éjjel. Hajnalban elkezdtem fulladni, a lányok
mindent megtettek, de én megint elmerültem a tudatom alatt...
Mikor felébredtem, reggel volt, és újra a gépen voltam. Egy hét
múlva újra levettek. Ez már sikeres volt, de maradt a vastag kanül,
és egy cső, ha mégis valami baj lenne, de nem lett eddig.
Majd folytatom legközelebb, mert van még.
A még mindig lévő kicsi gége kanül, a heti mentőzéssel.
Jun. elejétől a 2 hónap Intenzív, utána szinte azonnal 3 hét kórház,
- van mit mesélni
(882 szó a szövegben) (259 olvasás) 
|
