Véres vízbe hull a vöröslő nap.
Szél kel most és zúgó tajték robog,
Feketén, bár széle izzó smaragd,

Gomolyba gyűl, sötéten kavarog
A felhő, meghasad; villám vakít,
Majd vaksötét. Nincsenek csillagok.

Őrült haláltánc kezdődik ma itt,
Hullámtaréj az éggel határos;
E vihar már sok hajót táncba vitt.

Karcsú fehéren, sziklán a fárosz,
Kigyúl szeme, hazug reményt kacsint;
Hátul rombadőlt, néptelen város,

De ő csak áll, fényt sugározva, s csínt,
Mint ki biztos kikötőbe várja
- Már számtalanszor eljátsz’ta a csínyt –

Menekülve fusson be a bárka.
Körbefordul, fényét szórja szerte,
A ködgomolyt áttöri sugára.

Szél korbácsolta és hullám verte,
De szépsége kiáll minden vihart,
Hajóst vár, kit méltán ünnepelne,

Szélcserzett bőrűt, kit a só kimart.
Bomlott hajók gyászdalt énekelnek,
Orkán dühöng; ő végsőkig kitart.

Mind felé fordulnak üggyel-bajjal,
Kikötőt remélve útra kelnek,
S mikor végre feldereng a hajnal,

Örök mozdulatlanságba dermedt,
Összetört és megfeneklett roncsok
A sziklákon szanaszét hevernek.

(S én a viharban tovább bolyongok.)