Ragyogó napfény, forr a levegő,
Sziklából friss víz, forrás tör elő,
Medence gyűjti és körbeállják
Sudár törzsű, zöld datolyapálmák.

Szellő sem rezdül. Őrt álló kövek
És sívó homok; közömbös tömeg,
S csak lesik egymást irigy bolondul.
Karaván közel’g, tevenyál csordul.

Ragyogó színek, idilli szcéna.
Ám a szép-röptű kolibri néma,
Pálma korona dús rejtekén, fent;
Mindent beborít puha, sötét csend.

A vándor kedve messzire illant,
Messze nyújtózó nagy vízre pillant;
Sötét tükrén csillog fényes sugár,
Nem táncol ő sem, hűs szellőre vár.

Egy őrült horgász őrzi a boltot,
S lesi a vízen lebegő ólmot,
Lába bokáig iszapba ragadt
Száz méterekkel tengerszint alatt.

Csobogó vizek, mind beléjük folyt,
S innen nincs kiút, lesz belőlük holt.
Rohanok hát, belé vetném magam;
Hullámot sem vet, látszik, zárva van.

Körül tekintek, s csak csodálkozom,
Hogy még ezt is megúsztam szárazon;
Holt tenger, partján kristályos a só,
Halott kikötő, nem fut ki hajó.