Sötét hollók, baljós varjak
gombszeme ég, kifordul,
s mint megannyi birka
béget, mekeg, míg száj-
széle, alsó ajka is beleremeg,
s egy edényzetben
tömjén és mirha
sötéten izzik, füstöl,
a horpadt rézüstből torkára
szálló füsttől prüszköl
a sereg, s a hűvös, homályos
pókhálós sarokban porlepte
csokrokról elszáradt szirmok,
számlálatlan rózsafüzér pereg.

Pislog a fal mellől
a csupasz szürke egér,
bőre gérbe vágva a
sarokban hever, gyere,
ne hagyj most magamra,
haver, folyjék hát a
szesz, de ne vér!

S a depressziót a
falra akasztom, nézem őt
s ő onnan méreget;
mély-e, vagy sekély?
ismerjük egymást régről,
félelmem csekély.

Ugrásra kész; ha hagyom,
tán rántana mélyre,
foga csiklandna torkomon,
mellemre ülve nyomná tüdőm,
míg onnan kifogy a szusz,
s csaholna fülembe, reszelős
nyelvvel képen törölve:
hazudsz! De sosem ölelne agyon.

Hunyorítva élesebb a szem.
Beköszönt jobbik eszem, s a
táncoló porszemeken
áttör a napsugár,
s egy húron pendül a fény
és vele én…