A hang szólított, s te indulsz a szóra,
Válladon rőzse, csuklódon kóckötél.
Sikoltva szikraesőt szór az acél,
S az kormos ragyákat mar a szűz hóba.

Lépdelsz előre, nem remeg a lábad,
Csak egyre feljebb, mögötted mély nyomok,
S a csúcsra érve verítéked csorog;
Hiába fürkészel, sehol egy állat.

Búcsúzó vörös nap feléd integet,
Végül hanyatt fekszel, a kő még meleg.
Míg eged kémleled, jól eszedbe vésd:

Hiába ringatod magad a hitben,
Hogy most is rád kacsint fentről az isten,
Valakik odalenn már fenik a kést.