Csak egy temetés volt. Áradt a nép,
Nagy szemmel magára csodálkozott,
Csöndes hitekkel emelte fejét,

S látta, már remeg, fél az átkozott,
S már nyitja száját, új menetre kész;
A hatalom tilt, enged, látva ott

Szabadság szele zúg, közel a vész,
Sok menet egyesül, érzik az erőt,
Már követelnek, félelmük enyész.

S jön a hír: lőnek a rádió előtt!
Odarohannak újabb emberek.
A parlamentnél a tömegbe lőtt

Az ávo! Kivérzünk mind, meglehet,
De üvöltve tódul a sokaság,
Sötét füst lebeg a város felett;

A pártház előtt gyilkolnak tovább!
Bőgve özönlik oda a tömeg,,
Őrjöngve égig, Bosszúért kiált.

S dördülnek egyre újabb sortüzek,
De együtt mozdul, szembeszáll a nép,
Sírok felett bús szomorúfűzek,

A szabadságért nem sok voltaképp;
Fogy az ember, gyengülnek a hangok,
Néma sikoly, özvegyek hada lép.

S ím, begördülnek testvéri tankok,
Lánctalpuk álmokat tipor vadul,
Megkondítják a lélekharangot,

Elszürkült felettünk a kék azúr,
Legyőztek bár végül, istenuccse,
Nem feledhetünk, bár ma más az úr.

(Csend van immáron, nem lesz egy MUK se.)