Fehér arc, festett mosoly, csúcsos kalapka,
Fehér öltöny, légycsapó, dicsérni lomha.
Feketében hahotázó párja sem szerény,
Vörös orr, nagy szemek, fején vörös sörény.

Csíkos trikójában köszön be most Bence,
Kalapját lengetve; gyerekek kedvence.
Közben félresandít: a bohóclányt lesi,
Ki álmatag dalol, s gitárját pengeti.

A főnök izgatott, utasít is nyomban:
Hatalmas feladat, pecsétem rányomtam.
Vizet hordunk most a fókamedencébe,
Mert kifolyt, s így félő, kiszárad szegényke.

A sötét hahotáz, hátba vágja Bencét:
Áldhatod, komám, a pokoli szerencséd!
S bruhaházva egy kis emelvényre hever:
Te vagy az egyetlen, akinek jut veder.

Bence egy csapon át feltölti a vödröt,
A medencéig kikerül három gödröt,
Lyukas vödörből a víz lábszárán csordul,
Mi maradt, fókára önti, s visszafordul.

Hogy harmadszor fordul vizesen, izzadtan,
Lecsap a légycsapó: Csináld már gyorsabban!
A sötét madzagol, míg a víz befolyik,
S az első lépésnél így ő orrabukik.

Könnyebben mozogjon, cipő nélkül fordul,
De komája most meg elgáncsolja orvul.
Földön újra. Végre, a főnök szól: Huncut!
A közönség kacag, a bohóclány kuncog.

Ne vacakolj csappal – szól a sötét – Így la!
S az egész víztartályt fejére borítja.
Tele vödrét, látja, hogy a fóka várja,
De rohanva megint elcsúszik a sárba’.

Ettől kiszakadt a vödörnek feneke.
Hogy lesz így a fóka medencéje tele?
De, míg három társa ettől sírva fakad,
Neki vödörként szolgál a keménykalap.

A főnök sikerről szól a direktornak,
Hárman prémiumot is kapnak majd holnap,
Bence jutalmáról viszont szó se lehet;
Egy vödröt s fellépő ruhát is tönkretett.

Rúgást, csapást, gáncsot, vizet s mit még kapott,
Számlálva, Bence is bevégzi a napot:
A közönség nevet, nekem ez az öröm,
Ha kell, ezért magam vígan összetöröm.