Csoda a szakmája, minden este teszi,
Magabízón jön most is szemfényveszteni.
Széles gesztusokkal kezdi el a műsort,
Művirág-erdő lepi el a fűrészport.

Kalapját a bűvészpálca csak érinti;
Féltucat galamb száll elő, tollát hinti,
Ez sem elég neki, még egy kicsit matat,
S előránt belőle még három pár nyulat.

Kötéltrükkök jönnek, fel s eltűnő csomók,
Nagy Sándorként mélán ráncolod homlokod,
Majd egymásba fűződő zárt fémkarikák.
S rád bök. Kihív. Most megfejtheted a csodát.

Apró szivacslabdát nyom két tenyeredbe,
A közönség bámul, mintegy megmeredve.
Egyiket kinyitod, nincsen benne semmi,
Másikból tíz ugrik ki. Hogy lett ez ennyi?

Zsebeid zöldhasú bankókkal béleli,
Mutatja, majd rád szól, hogy visszajár neki,
S míg tűnődsz, hogy került a zsebedbe virág,
Orrodból előránt tíz méter pántlikát.

Rád kérdez, a hajad fésűt mikor látott?
S amikor szavára fejedet megrázod,
Szól: Jöjjön a korpa! Ezt nem érted te se;
Fazekába koppan pénzérmék serege.

Füled mögül komplett kártyapaklit húz ki,
Nadrágszíjad közben nyúlik, mint a csúzli,
S míg lecsúszó nadrágod markolja kezed,
Nyakkendőd helyén már zöld kígyó tekereg.

Hogy vége a számnak, már kifele tuszkol,
S csak a gyors távozás ment az infarktustól.
Ő volt bár a győztes, szerényen lép elő:
Jó partner voltál. Jöhet a következő!