A műsornak vége. A karmester beint,
Induló csendül fel, és feltűnik megint
Félszemű késdobálónk konya bajusza,
A kötéltáncos fiú, e lenge csoda,

A két deli repülő és a bús fogó,
A kínai csapat, mosolygó, pattogó,
A fájdalomtűrő, szenvedélyes fakír,
A magányban izzó guminő; csupa pír,

A tekintélyes, elegáns igazgató,
Csetlő-botló bohócok, kiáltva: Hahó,
A mindig mosolygó bűbájos ifjú hölgy,
A trükkös bűvész, most szikáran álló tölgy,

A lenge öltözetű, merész idomár,
S a bánatos zsonglőr, ki jobb napokra vár.
És jönnek a lovak és az apró majmok,
Elefánt és fóka. Ki lehet a bajnok?

Ballag az elefánt, három oroszlánja,
S két tigrise, fürge puli a nyomába.
Megjelennek újak, s újra jönnek mások,
Kiket a közönség itt még sose látott;

A porondmunkások és állatápolók,
Sofőrök, kellékes és egyéb naplopók,
Színes kavalkádban jár körbe a menet,
Lépeget, mosolyog, meghajol, integet.

A közönséget már mi sem tartja féken,
Ők is csatlakoznak, nem bírják a széken,
Befutnak, s nem állnak szín és nagyság szerint,
Nyüzsgés és hangzavar. A karmester legyint.

Körtáncba fogózva körbejárnak folyvást,
Összekapaszkodva szeretgetik egymást,
Eufóriába fullad bölcs, ostoba,
Miénk ez a cirkusz, ezen nincs is vita.

A mának vége van; mámorító hatás!
Már új napra készek: lesz még előadás!
S te dönthetsz: kinek jut babér, s kinek mirtusz,
A cirkusz az élet. Az élet kész cirkusz!