Lábát lógázva, a felhők felett ragyogó napfényt csodálva immár ki tudja, hányadszor álmodta vissza magát a tündéri gyermekkorba. Akkor még minden olyan ígéretesnek tűnt; rövid szoknyácskájában kitárt karokkal száguldozott a végtelennek tűnő vadvirágos mezőn a kitárt szárnyaikat suhogtató, tollászkodó, vagy füvet csipegető libák nyomában, szemét a magas égen vándorló, állandóan alakjukat változtató gomolyfelhőkre szegezve, s csak akkor torpant meg, mikor a rekettyésből hirtelen elétoppant a kis Jean, és kinyilvánította szíve vágyát:

– Meglásd, rózsám, én majd boldoggá teszlek. Ilyen fickó nem minden bokorban terem, ketten együtt csodákat tehetnénk, mi leszünk a nyerő páros!

Csak bámult a mokány, izmos fiúra, aki szőrén ülte meg a lovat, és tegnap alkonyatkor is szilaj vágtában közelített a lenyugvó napkorong irányába. Míg nézte a csibészt, összevonta huncut szemeit és harsány kacagásban tört ki:

– Ej, Jean, ahhoz egy kicsinyt még nőnöd kellene, és őszintén szólva még magam sem állok készen lányságom feláldozására. De csak gyakorold a széptevést, s meglásd, jutalmad sem marad el.

Aztán a hazafelé vezető úton ismét végiggondolta játékos párbeszédüket, felidézte a fiú délceg alakját, öntudatos kiállását, céltudatos beszédét, és elábrándozott a jövőn, a majdani boldogságon. S attól kezdve valahányszor a szomszédok érdeklődtek: –  Kicsi lány, mi leszel, ha nagy leszel? – minden alkalommal csak annyit válaszolt:  – Én csak boldog akarok lenni!

Mindennek azok a hangok voltak az okai. Először oda sem figyelt rájuk, de egyre sürgetőbben szólították:

– Te kiválasztott vagy, feladatod van, melyhez minden segítséget megkapsz tőlünk; ha jó tanácsra van szükséged, csak fordulj hozzánk.

– De Jean vár, s én megígértem neki, hogy boldoggá tehet, s ez a leghőbb vágyam!

– Most feladatod van, melyet csak te vihetsz végbe, de meglásd, ha kész, feltétlenül boldog leszel. Hiszen mindez úgysem lehetséges, míg itt idegenek, angolok az urak. Csak rajtad áll, hallgass ránk, s attól kezdve gyerekjáték az egész. Hiszen szereted a hazádat, s a dauphint!

– Szent Mihály, Szent Katalin, és Szent Margit.

Mivel tisztelte őket, hitt bennük, s bízott az ígéretben, híven engedelmeskedett. Felkereste a dauphint, lelket vert belé, és a hadsereghez csatlakozva, a katonák közt élve, lobogót lengetve Orleanstól Reimsig hódította vissza a városokat, várakat, majd a compiegne-i erdőben a jó burgundi Fülöp csapdába csalta, s eladta az angoloknak. Az újdonsült király már ügyet sem vetett megmentőjére, így akadálytalanul zajlott egyéves megaláztatása, megkínzatása, elítéltetése és a borzalmas máglyahalál, mikor a tűz ropogását és a tömeg moraját is túlharsogta a vágy sikolya: - Boldog akarok lenni!

A pápa ugyan huszonöt év múltán rehabilitálta, de ez csak annyi, mint halottnak a csók. Most már csak itt ülhet örök ifjan, örök szűzen, az örökkévalóságig lábát lógázva, s azon tépelődve, mi lett a kis Jean-nal, s miért nem ismerhette meg, mi a boldogság.

Lepergett négyszáznyolcvankilenc év (mi ez az örökkévalósághoz képest?), és lám, szent lett belőle. Pedig ő csak boldog akart lenni…