Lélekszakadva futott, Karjai közé szorítva a fehér szalvétába csomagolt kétségbeesetten kapálózó rózsaszínű teremtést, mígnem a fák közé érve már a lélegzete is elakadt, vére a halántékán dobolt és a lába is remegett. Egy vastag fatörzshöz támaszkodva, szemeit lehunyva próbált megnyugodni és az éjszaka neszeit figyelte; csak a távolból hallatszott valami tompa zúgás, és a faágakról aláhulló hópelyhek zizegése töltötte be a teret. Nem üldözték – állapította meg megnyugodva – de most mihez kezdhet? A karjai közt szorongatott lény fekete gombszemeit fürkészte, miközben az rózsaszín orrocskáját megmentője melléhez nyomta. Elgondolkodva szólalt meg:

– Mi aztán jól megnyertük egymást, de ugyan, melyikünk a szerencsés?

*    *    *

Pedig minden olyan egyszerűen indult. A hétköznapokat mindenki a maga poklában, egyénileg éli meg, de az év utolsó napján szinte kötelező a búcsúztatót nagy társaságban, a hámot szaggatva, evés-ivással, mulatozással megtartani, abban a balga hitben, hogy mindez kihat, áthúzódik az egész következő évre. Ők is jóelőre biztosították helyüket egy nosztalgia házibulin, ám az utolsó pillanatban a házigazda önhibáján kívül, mivel a benne bujkáló influenza vírusok éppen ma sújtották magas lázzal, hidegrázással és szüntelen tüsszögéssel, kénytelen volt lemondani az összejövetelt. A gyülekező társaság tagjai jobbulást kívántak, de morgolódva indultak oszlásnak, hogy egyéni megoldásokat keressenek a problémára.

János félrehúzta, átkarolta, és azon a mély, megnyugtató, egyenletes hangján közölte vele:

– Egyet se búsulj; idefelé jövet, nem is túl messze láttam egy ígéretes helyet: konszolidált kisvendéglő, három teremmel, szolid műsorral, és még hely is van; a kötelező vacsorát majd csak letudjuk, és csak egymásra kell majd figyelnünk, mintha valahol külföldön, messze idegenben volnánk. Lehet ez akár minden idők legjobb Szilveszter-estje, de mindenesetre egyedi lesz, és a spontaneitás az élet sója.

Ő ugyan nem rajongott az ilyen jellegű szórakozásért, de látta Jánosban a jó szándékot és igyekezetet, érezte, hogy ezt méltányolnia kell, így rábólintott. És valóban gyorsan odaértek, János intézkedett, és örömtől sugárzó arccal közölte: megmentve a haza, sikerrel rezervált két helyet.

Kabátok a ruhatárba, a pincér egy sarokban álló asztalhoz kísérte őket, ahol ült már egy pár. Gyors bemutatkozás után helyet foglaltak, majd a helyi speciális félédes fehérbort kortyolgatva a műsort hallgatták, mely egy önjelölt vicces ember humor-bombáinak pukkanásaiból állt össze. Bár gyakran nyomták el hangját a fékezhetetlen kacagások, a lány csak kényszeredetten mosolygott. Mire a vacsorát kihozták, már valami letargikus tompa kábulat fogta el. Aztán felcsendült a zene, a három teremben háromféle: az utcai fronton cigányzenekar húzta, a középső kis teremben egy DJ süketítette közönségét elektronikus mutatványaival, míg náluk egy kétszemélyes zenekar hangicsált örökzöld melódiákat.

– Táncoljunk – állt fel helyéről, hogy zsibbadtságát elűzze, ám a parketten már annyian zsúfolódtak össze, hogy csak enyhe ringatózásra, lötyögésre volt lehetőség, ráadásul egy idő után az örökzöldek is nyúlós, rágós, műanyag levélkéknek tűntek a zenekar előadásában.

Mikor visszatértek helyükre, alkalmi asztaltársaik feltették a kérdést:

– Tombolájuk van már?

Tagadó válaszukra a pincért hívták, és gyengéd erőszakkal vétettek velük három sorsjegyet. Aztán máris éjfél, pezsgős koccintás, könnyes himnuszéneklés, majd a csókok,

A korhelyleves felszolgálása mellett a sorsolás is kezdetét vette. Egymás után gazdára találtak a porcelán és marcipán figurák, az üveg borok és pezsgők, a kerek torták; asztaltársaik különdíjként egy csemege ajándékkosarat nyertek, majd a fődíj, az élő kismalac következett.

– Kettőszázhetvenhármas! Kérjük a szerencsés nyertest!

A teremben senki sem mozdult. Vidám asztaltársaik korholóan néztek rájuk:

– Hát meg sem nézik?

Szétbontották az összegyűrt cetliket, és ijedten sikoltott fel:

– Nyertünk!

A pincér vigyorogva közeledett feléjük, az illuminált társaság veszettül hujjogott és tapsolt.

– Gratulálok!

János komótosan felállt, a pincérhez lépett, valamit a fülébe súgott, az bólintott, majd körbehordta a teremben az állatkát, s miközben lelkesen cibálták kunkori farkincáját, az volt a legboldogabb, akinél a leghangosabban visított.

– Ezt elintéztem – mondta János.

– Mit kezdünk a malackánkkal? – kérdezte mosolyogva.

– Semmi gond; beszámítják a vacsoránk árába.

– De mi lesz vele?

– Holnap vágják, és ropogós sültmalaccá lényegül át.

A lány tekintete elsötétült, arca megrándult, és megvetően sziszegte oda:

– Júdás! Látszik, hogy nem tudsz rólam semmit! Természet és állatvédő vagyok, ráadásul vega. Nem közösködöm egy ilyen gyilkossal!

Azzal felugrott, kikapta a fődíjat a meghökkent pincér karjaiból, kirohant az utcára és inaszakadtáig futott. Most itt van, és meghatottan nézegeti megmentettjét.

– Új életet kezdek! Vidékre költözöm, te leszel a házi kedvenc, s együtt kutatjuk majd fel az erdőben a szarvasgombát. Hidd el, pompás mulatság.

Törött sarkú cipőjében az út felé botorkált, ahol egy várakozó taxi jelzőfényét vélte felfedezni, óvón karolva a békésen szuszogó, nyugodt álomhoz készülődő malackáját.