Álomképek 5.

Bolond vérem csak tombol, űz,
Mitől ég szívemben vad tűz?
A vérem forr, izzik, pezseg,
S bősz lángok közt szívem remeg.

A vér bolond, pezseg és forr
A látott komisz álmomtól.
Eljött az éj sötét fia,
Zihálva húzott el tova,

Egy fényes házba reptetett;
Zeneszó, dús asztal felett,
Fáklyák ragyognak, s gyertyafény,
A terembe beléptem én.

Egy vidám lakodalom volt;
A vendégek víg dala szólt!
Mikor a jegyespárt lestem,
Oh kín! Az ara: kedvesem.

A kedvesem! Ez kőkemény.
S egy idegen a vőlegény.
Menyasszonyszék mögött balul
Álltam meg én, hangtalanul.

A zene szólt – én szótalan,
Mint ki öröm közt gondba’ van.
A menyasszony büszkén tekint
Párjára, kéz kézben megint.

Vőlegény tölti serlegét,
S nyújtja, bár ivott még elébb,
Az ara hálásan mosolyg,
Oh kín! Az vörös vérem volt.

Az ara egy almát hajaz,
A vőlegénynek adja azt,
Ő fogja kését, belevág,
Oh kín! Szívemre mért halált.

Szemeznek hosszan, édesen,
Ölelik egymást, kényesen,
És arcán ég a csókja már,
Oh kín! Engem csókol halál.

Ólomként ült számban a nyelv,
Szó nélkül álltam, kínkeserv.
Zene csendült, indult a tánc,
Díszes jegyespár, szép románc.

S míg álltam némán, mint halott,
Fürge táncosok szálltak ott.
A vőlegény súg valamit,
S pirul a lány, nem haragszik.