:
Hittem egykor a szép mesékben,
Hogy majd elnyeri jutalmát a jó,
S hogy célba ér a legkisebb fiú.
Indultam, mondván: Ki, ha én nem?
A világot jártam. Mindig új;
Hittem, utat mutat a szivárvány,
Ha fejét veszik, pusztul a sárkány,
S valóban égig ér a paszuly.
Ki felmászott uborkafára,
Rám szólt: Már nincs is, hol a bocskorod?
Tarisznyád üres, gyomrod is korog,
Nincs mese! – Biggyeszt, lesajnálva.
Hittem később a tudományban,
Egész világunk megismerhető.
De gyökere nagy mélységekbe nő,
S lombja égig ér. Hát beláttam,
Mit tanulhatok, parányi rész.
Ha tovább lépek, csak nő a homály,
Ha fejem töltöm, megdagadva fáj,
S ködben, titok marad az egész.
Inkább maradj csak a felszínen:
Ki a való nagy búvára volna,
Ha nem figyel, megveszik kilóra.
Hagyd csak a tudományt, kis szívem.
Majd hittem az ember fiában,
Hisz’ a szabadság minden szívben ég;
Eszme magában sohasem elég.
Később kezében követ láttam,
Izzadt vele, hordta halomba,
Házat épített s kerítéseket,
Onnan mindig a szomszédra lesett;
Szívét kóros indulat nyomta:
Ott égbe száll áldozat füstje.
Elrepült a kő, célba is talált,
Nyomában osztva hirtelen halált,
S este, lásd, nyugodtan feküdt le.
Utam járom, terheim viszem,
Hisz’ annyi tévhit van az ég alatt.
Elég a dolgom, ami még maradt,
Léptem könnyű: maradt még hitem.
(209 szó a szövegben) (881 olvasás)