Románcok 6.

A gránátosok

Két gránátos tart Frankhon felé,
Oroszország foglyai voltak,
S betoppanva német szállás elé
Csüggedt, bús fejjel nem szóltak.

A szomorú hírt hallva könnyük pereg,
Hogy Frankhon már végleg elveszett,
Legyőzve, szétzúzva a nagy sereg,
S a császár, a császár foglyul esett.

A két gránátos együtt zokogott
A siralmas hírről hallván.
Az egyik szólt: Hogy fáj, sajog,
S ég régi sebem, bár halvány!

A társa: A dal néma nekem,
S veled halnék már holnap,
De otthon vár nőm s gyermekem,
Nélkülem elpusztulnak.

Mit érdekel a nő, s gyerek!
Van kínzóbb, égetőbb vágyam;
Csak kolduljanak, ha éhesek, -
Császárom, császárom rabságban!

Testvér, kérésem volna itt:
Ha most meghalok menten,
Tetemem Franciaországba vidd.
Hazám földje fedje testem.

Vörös szalag, érdemkereszt,
Szívemre tűzd, míg alszom;
Puskámat is kezembe tedd,
S kösd derekamra kardom.

Mint őrszem – nyugalmam nem örök -
A sírban csendben fekszem én,
Míg csak nem hallom, hogy ágyú dörög
És bőszen nyerít sok csatamén.

Ha császárom jő, eláraszt az erő,
Kard csörren, puska dörg, érzem,
A síromból fegyverben lépek elő -
A császárt, a császárt, hogy védjem.