Már nem is alszom, csak ébren álmodom,
Múlt sötét árnya kísért a várfokon,
Hajlok szavára, bár tudom, ez rossz út;
Láncát csörgeti, s hörög: Bosszút! Bosszút!

Így én sem élhetek, hát megesküszöm,
Búsan túllépek majd e balga szűzön,
Mintha életem csalfa álma volna;
Mondtam már elégszer: Menj kolostorba!

Korhely cimborák, alávaló, galád!
Befon, elnyel ez elátkozott család.
Hallásom finom és éles szerfölött;
Csitt! Patkány kaparász a kárpit mögött.

Gondolkodástól csak növekszik a gond,
Tudják, nem vagyok, csak felszéllel bolond.
Kérdesz – hallgatok. Üresen kong a szó;
Nélkülem fut be velem indult hajó.

Utam keresem ameddig csak élek,
Kínjaim ölve nemesbül a lélek.
Az élet tükre ez: jó szórakozást,
Élvezd hát nyugodtan az előadást!

Álmodozni? Ugyan, mondd, mi haszna van?
Hiszen minden álmom is vigasztalan.
Úszom az árral, bármi messze a part,
Bátran megvívok, s győzök: kard ki kard!

Sebem ég; méreg volt tán a tőr hegyén.
Szúrok és vágok, míg majd megnyugszom én.
Ürítsd hát végre, meglásd, ez enyhet ad,
Egészségemre a méregpoharat.

S mondd, a halálba’ milyen álmok jőnek?
Ravatalom előtt sortüzet lőnek,
S méltatnak is méltón majd rólam szólva
Így: Ha megéri, nagy király lett volna.