Románcok 10.

 BELZACÁR

Az éj a városba oson;
Néma csend ül Babilonon.

A királyi várban mégse:
Mulat, lármáz a király népe.

Belzacár ad díszvacsorát,
Trónteremben üli torát.

Szolgái ülnek csillogó sorban,
S kupát ürítnek, mikben tiszta bor van.

Csörgő kupák, zajos szolgák a padon;
A nyakas királynak tetszik ez nagyon.

A bortól arca vérvörös;
Pimasz pillantása ködös.

Vakon mély verembe omol,
Vétkes szavakkal, dőrén Istent káromol.

Pöffeszkedve ragyog, mint a nap, s szól;
A szolgahad felbőg, tapsol.

Felkiált s büszkén néz körül;
Inas rohan, s ő megörül,

Tálcán sok arany készséget hoztak,
Mit Jehova templomából raboltak.

A király odakap, s szorít ökle
Egy szent kelyhet, mely színültig teletöltve.

Fenékig issza, sietség rá vall,
S hangosan kiált, habzó szájjal:

”Jehova! Tudd, bár számodra fura -
Itt a király, Babilon ura!”

S alig halt el e borzalom,
A királyban titkolt riadalom.

Nincs kacaj sem, a szolgák némák szemben;
Halotti csend a teremben.

A fehér falon, nézd, csak nézd!
Megjelent egy emberi kéz,

És ír, csak ír fehér falon
Tűzbetűket, s elhal, oh, borzalom.

A király szeme kimered,
Holtsápadt és térde remeg.

Hűs közönnyel a szolgahad
Csendben ül csak, hangot nem ad.

Mágus zavarban; nem értik nagyon,
Mit jelent a lángírás a falon.

De Belzacár nem látta hajnal jöttét;
Saját szolgái megölték.