Cím: Heinrich Heine: Dalok könyve
Szerző: felix - Szalay Sándor
(12-22-2013 @ 03:22 pm)
:
Lírai közjáték
ELŐHANG
Volt egyszer egy lovag, bánatos, néma,
Az arca holtsápadt, sovány;
Reszketeg koslatott s megbotlott néha,
Álmokba süllyedt ostobán.
Esetlen, otromba volt, s oly félszeg,
A szépek, a szüzek csak nevetgéltek,
Míg bicegett boldogság után.
Gyakran ült otthon egy sötét sarokban,
Bujdosott az emberek elől,
És esdőn nyújtotta kezét ottan,
Egy szót sem szólt, őrlődött belül.
De beköszöntött éjfél órája,
Furcsa dal szólt, csengőszó felelt rája –
Kopogást hallott az ajtó mögül.
Érkezik kedvese, s hozzá beoson,
Lenge ruhája habzik, suhog,
Virul s izzik, mint rózsaszirom,
Hímzett fátyla, mint ékszer, ragyog.
Karcsúsága körül aranyhaja lebeg,
Édesen hívnak bűvölő szemek –
S már ölelik egymást, boldogok.
A lovag ölel, szerelme éled,
A fajankó most forrón lángol,
A sápadt pirul, az álmodó ébred,
Szamár-mámor a szabadságtól.
Viszont a lány csak pajkosan int neki,
Ugratja, s a lovag arcát fedi
A hímzett fehér, áttetsző fátyol.
Egy vízi-palotában, fala kristály,
Áll hirtelen az elbűvölt lovag,
Bámul, s szemét takarja, amíg ott áll,
A fények és csillogás miatt.
Vőlegényét csak öleli a najád,
S a lovag is a vízi-tündér arát,
S szép szüzek zenélnek ezalatt.
Oly szépen játszanak, oly szép a daluk,
És lábukat is táncra emelik;
A lovag immár eszét vesztve ragyog,
És ölelése is erősebbedik –
S ekkor a fényt legyőzik árnyak,
A lovag otthon, rabja a magánynak,
S bús szobában ráesteledik.
(181 szó a szövegben) (283 olvasás) 
|
