Új ruhát ölt fenn a domb,

                                                     színe tarka-barka,

                                                     újra zöld a fán a lomb,

                                                     bokron friss a barka.

 

                                                     Fészkéből a kis madár

                                                     száll ki napról napra,

                                                     mert az égen nincs határ,

                                                     egyre távolabbra.

 

                                                     Mindig kell az élelem,

                                                     gyűjtöget a hangya,

                                                     át a dolgos életen,

                                                     egyszer abbahagyja.

 

                                                     Megpihenni vágyom én,

                                                     egy virágos rétre,

                                                     végleg majd a völgy ölén,

                                                     mit nem adnék érte.