Ha érezném végét  a vadhideg télnek,
s látnám,  a fecskék is még  visszatérnek,
kereplő gólyákat  kémények felett
a füstölgő,  dübörgő  gyárkémény helyett…
Ha nyílna a rózsa, úgy,  ahogy régen,
s pacsírta szólna a felhőtlen égen,
ha nem hívna úgy az a messzeség,
egy  percre  szeretnék  élni még…

Hideg van, fázom…két kezem reszket,
sok gond az arcomra borozdát metszett,
rügyező fákat remélek, ostobán,
s csak  fészkeket  találok, üresen, mostohán,
nincs bennük élet..Nincs madársereg,
a fészkeken  csak fagyos esőcsepp pereg,
a pacsírta dala oly messze még!
Elfeledtem én élni rég…

Esik az eső…szürke az égbolt,
ha valaha nyár volt, az nagyon rég volt…
Nyílik a virág, jegesen, hidegen,
a madarak éneke nekem oly idegen!
Ismerős idegen… halványan emlékszem,
de bennem a zivatar, zajában elvészen,
s még rosszabb az ami csendben ég...
Korai haláltól  félni még…

Ha nem lenne ködös a nap ott az égen,
s egy kereszt ha nem lenne a faluvégen,
szentjánosbogár ha szállna az éjben,
s a királyfi élne még mint a mesékben,
ha nem lenne….S  ha lenne, az, ami nincsen,
boldogan messziről felém ki intsen,
szemében lánggal, mely most is ég,
talán szeretnék élni még….
 
Ha ifjúak lennének jövendő napjaim,
s nem folyna könnycsepp még életem lapjain…
Ha délibáb izzana  a messze tájon,
s az nem  csak illuzió lenne,  mi fájjon…
Ha tudna a hegedű helyettem sírni,
könnytelen  lapokra ha kéz lenne írni,
csak egyetlen  csillag ha égne még…
Egy percre jó lenne élni még.