Nyújtózkodó esti fényben
Csillingel a gyönygyvirág,
„De szép ez a muzsikaszó!”
Suttogja a holdvilág.

Apró gyémánt dús serege
Cifráz minden csillagot,
Lelassul a tenger hullám,
Sóhajt egyet, s jó nagyot.

Karjaiban mélyen alszik
Fáradtan a napocska,
Miután a vadvirágot
Búza közé taposta.

A gyönygycsengő szirma alatt
Lakik egy kis egérke,
Megszeretette a holdvilág,
S tücsökkel jött el érte.

„Lennél-e a feleségem?”
Esdeklett a holdvilág,
„Megesküdnénk holnap reggel,
S nászutunk a nagyvilág.

Játszadoznánk csillagokkal,
Csuszkálnánk a tejúton,
Szaladj ide, fel az égre,
Egy sugaram lenyújtom.”

Gondolkodott az egérke,
Rágódott a kérésen,
Majd így szólt a holdvilágnak:
„Jó, de van egy kérésem.

Nem megyek én fel az égre,
Túl magas az énnekem,
Itt van apám, itt van anyám,
Nekem itt az életem.

Gyere inkább le a mennyből.
Otthonunk a gyönygyvirág,
Nyoszolyának itt a pázsit,
Lámpának a napvilág.

Rózsaszirom lesz a párnánk,
Takarónk a levele,
Szerenádol majd a tücsök,
S ha nem, akkor ki vele!

Legyezőnek búzakalász,
Pipacs ad majd árnyékot,
S míg ragyogod a világot,
Rád szivesen várnék ott”.

„No, az bizony cifra lenne!”
Csalódott  a holdvilág,
„Mert amíg az eget járom,
Nem ragyoghatok terád.

Éppen akkor ébredezett,
Nyújtódzott a napocska,
S egyetlen-egy sugarával
A hold szemét lecsukta.

A hold azóta minden éjjel
Az egérkét keresi,
S könnyeiből a kováccsal
Ezüst fényét vereti.