Ó te szegény, csontváz gyermek...
Hisz úgysem férsz bele üres szívembe,
nem tud az már érezni semmit,
mióta kétkedés rakott fészket hitembe,
csak egészen ott lent, mélyen
sikoltozik az öntudat, a kegyelem, a lélek,
ne hagyd! ne hagyd elveszni,
kergesd el a dögkeselyűt, mielőtt  elviszi élve,
Ó Istenem, elviszi élve...
Ne nézd ezt a poklot tétlenül, cselekedj!
Cselekedj...
S a gondolat annyira összeszorítja torkom
nem kapok levegőt, 
megsüketít ez az őrjítő sikoly, s a tehetetlen
érzés szétveti a fejem,
szánalom, bűntudat, mit akarsz velem?
Sírni lenne jó, keservesen sírni,
de csak szárazságot találok szempilláim alatt,
s mire megvirrad, a közömböség
belefojtja a szót a némaságba...