Azontúl majdnem naponta együtt voltunk. Olyan szerelmes voltam bele, hogy amikor elment, még a keze helyét is símogattam a kilincsen. De volt is miért. Szelíd volt, mint a ma született bárány. Ahogy én elgondoltam, neki úgy volt a jó. Az én bánatom az ő bánata volt, az én örömem az ő öröme. Sohasem követelt, csak kért, azt is leginkább a szemeivel. Emlékszem egyszer egy ékszerész előtt álltunk meg. Barbara nem szólt egy szót sem, de a szemei úgy rátapadtak egy karperecre, hogy én szó nélkül bementem, és megvettem neki. A mosolyánál szebb köszönetet a világon nem kapott senki. Az volt csak a baj, hogy mindig sűrűbben tapadt, és mindig szebben mosolygott. Végül is oda jutottam, hogy csak az ő mosolyáért dolgoztam. Sőt, a spórolt pénzem is elúszott egy néhány összevart rókabőrre. Igaz, azért kicsit ellenkezett, hogy ami sok, az sok, de azért hagyta magát rábeszélni.
Azután egy nap, már nem is emlékszem hogy miért, de csak úgy szerelmesek módjára összecsattintottunk. Teljes két napig felé sem néztem. Tovább nem birtam ki. Egy virágüzletben megvettem a legnagyobb csokor rózsát, s az egyik vendéglőben a legropogóssabra sült kacsát. Valahol egy üveg pezsgőt is szereztem, mert eldöntöttem, hogy ma megkérem feleségül. Kopogtam én az ajtóján, de nem jelentkezett, gondoltam biztosan sokáig kellett várnia az autóbuszra, s még nem ért haza. Elővettem a kulcsomat, és benyitottam. Mondom majd megteritek a vacsorához mire hazajön. Meglepem. Már éppen a pezsgőt akartam lejegelni, amikor hangokat hallottam a hálószobából. Benyitottam, vesztemre. Éppen csak érkeztek betakarózni. Én szó nélkül megfordultam, egyenesen szembe az ajtóval. Sohasem néztem többé vissza. Két hét múlva eljött, sírt, ne haragudjak, de azt hitte vége van közöttünk. Eléggé gyorsan vigasztalódott a kicsike, gondoltam. Terhes. Tőlem. Én hittem is, meg nem is, de nem is érdekelt. Mert ha történetesen meg is bocsájtottam volna neki, és apja lettem volna a gyereknek, egész életemben kérdőjellel a szememben néztem volna rá. S az meg milyen élet akár nekem, akár egy gyereknek?
Később, józan ésszel meggondolva, beláttam, hogy rosszul cselekedtem, mert hozzájárultam én bőven a gyerekecsináláshoz. Bántott is a lelkiismeret eléggé. Mi lesz ha csakis az enyém? Eldobom a saját kölkömet egy botlásért? Elmentem hozzá, vagyis akartam. Már nem lakott ott, senki sem tudta hova ment. Egy ideig kerestem, végül is beláttam, hogy hiába. Mert aki nem akar megtalálódni, az úgysem találódik meg.
Sohasem tudtam elfeledni. Sem megbocsájtani magamnak, hogy akkor nem volt több eszem. Ki is gyógyitottam magamat hamarjában mindenféle álomból, ami oltár elé vezetne. Jobb nem szeretni, mint ekkorát csalódni. Ha női társaságra vágytam, akadt bőven az utcasarkon.
Még sokáig ott maradtam abban a lakásban, minden percben reménykedve abban, hogy egy nap Barbara betoppan a gyerekkel a karján. Szó nélkül visszafogadtam volna. De nem jött soha.
Dolgoztam éjjel nappal, néha két munkát is egyszerre, és minden garasomat félreraktam. Húsz évig éltem ott, anyátlan, apátlan, mint egy félredobott árva. Egy reggel amikor felébredtem, s felnéztem a gyárfüstbe borult, felkelni kinlódó napra, azt mondtam magamnak, elég volt. Még aznap elmentem az utazó irodába, hála Istennek, most nem bilihordó állásért. Egy szombat reggel szálltam fel a repülőre. A hajam ősz volt, kezem kérges. Negyvenkét éves voltam, túl fiatal ahhoz, hogy vénember legyek, s túl öreg új életet kezdeni...



IV

Hazamenni talán még szörnyűbb volt, mint elmenni innen. Húsz évig álmodoztam, ábrándoztam arról a percről, amikor meglátom messziről a falunk tornyát. Imádkoztam, Istenem, csak még egyszer megláthassam, utána azt sem bánom, ha belém csap a menykő! És húsz évig élt bennem egy kép a mi pici falunkról, rokonokról, ismerősőkről, jó barátokról. Bár én magam félig-meddig megöregedtem, megváltoztam, emlékemben a szülőhazám egyhelyben állt. Már a vasútállomáson elfogott a sírhatnék. Vadonatúj állomás volt, ahonnan még csak kievickéltem valahogy, de a falunkba vezető utat már nem találtam meg. Eltünt. Szásszor is megjártam én ezt az utat gyerekekkoromban, és most ott álltam, éppen olyan tehetetlenül, mint annak idején New Yorkban, nem tudva, hogy merre is induljak. Idegenektől kellet utirányt kérni a saját otthonomba. Végre valaki rámutatott az útra, hogy hát arra. Mondom neki, ez nem oda vezet. Dehogynem, azt mondja, egy kis kerülővel. Az a kis kerülő háromnegyed óra volt, s még csak a falunk tornya sem látszott abból az irányból. A faluba érvén azért csak feltaláltam magam, mert ami akkor utca volt, az volt még most is, és a házunk sem változott semmit, kivéve a szine. Apám meg anyám annál inkább. Apám ágybafekvő, beteg öregember volt, anyám meg félvakon tapogatott össze, hogy hát csakugyan én vagyok-e az. Tehetetlen volt mind a kettő. Én valami kifogással kimentem az udvarra, és nekiborulva a kotárka oldalának, bőgtem, mint egy szaros gyerek. Elsirattam én akkor az egész életemet, a húsz évet, amit a szó szoros értelmében elpocsékoltam, s a hazámat, ami az a húsz év alatt megszünt hazám lenni. Éppen olyan idegen vagyok én itt, most, mint azon a hajóállomáson voltam akkor régen. Az sosem volt otthonom, ez meg már sosem lesz. S valahol a két világ között elveszetettem a lelkemet is, meg azt az embert is, akit valaha Balog Mátyásnak hívtak. Elvesztettem önmagamat. Az a láng, ami idáig lobogott bennem, éltetett, hajtott, a reményt táplálta szívemben, abban a percben kialudt örökre, éppen csak az egyre gyengülő szikrája maradt meg, s az mellett, mint kemencénél télen a macska, a gúny, s a cinikus nemtörődömség csóválta a farkát. Születésnap volt az is: abban a pillanatban született meg a Matyi bácsi, aki ugyan hitt még az Istenben, de már nem remélt tőle semmi jót. S nem is kért soha, nem volt mit. Mert amit idáig megadhatott volna, azt nem adta, s amit ezután adna, arra már túl késő

Folytatás következik.