Másnap reggel megint átjött az Éva. Jobban mondva jöttek a Milkóssal, de az én szemem egyre s másra az Évára vetődött. Még az ellenségem sem mondhatta volna rám hogy szerelmes voltam belé, mert bennem nagyon kihült a szerelem a Barbara után, mondhatnánk hogy egszer s mindenkorra. Nem mintha nem próbálkoztam volna akkoriban. Elcsöréztem én a lányokkal, de egyikük sem tudta a szívem tájékát felmelegíteni. S aztán szép csendesen nagyon mélyre aludta magát bennem a reménység is, meg a szerelem is. Olyanyirra, hogy már nem is hiányzott.
Bús öröm volt nekem az Éva mosolya. Olyan volt az a szívemnek, mint az elnyílott rózsa. Az illatta még szállingódzik, de hol van már a vérpiros szirma! A novemberi széllel jár kísérteni mint valami szellem éjnek idején. Olyankor az ember azt is látja ami nincs, s az a valami egy nagyot csavar a szívén, mert talán akkor üti nyakon az a tudat, hogy neki már a május nem illatozik többé. Hát így voltam én az Éva mosolyával. Benne égett ott az egész ifjúságom, mely már réges régen elillant a tavalyi rózsaszirmok után, hogy többé vissza ne jőjjön.
Betessékeltem őket a "tiszta szobába", s tudva hogy Éva az állapota miatt nem iszik kávét, főztem hirtelen egy teát neki, a Miklósnak meg bevittem egy üveget, hogy hát barátkozzon meg vele. Igen megtisztelve éreztem magam, s örültem is hogy ilyen hirtelen visszaadták a látogatást. Parasztnyelven az annyit jelent, hogy jól megnéztek, s meg voltak elégedve velem, kívül, belül.
-Matyi bácsi- tördöste a jeget a Miklós- egy jó tanács kellene. Nagyapámnak rengeteg nyula volt, dehát az akkor engem nem érdekelt annyira, hogy megfigyeltem volna hogy s mint kell azokkal vergődni. Hát mi úgy döntöttünk, hogy a nyúlnak nem sok hely kell, s még maguktól is megélnek ha nagyon muszálj nekik, megpróbálkozunk a nyúl tenyésztéssel. Nem tudna útba igazitani bennünket? Már olyan értelemben, hogy elsősorban is hol lehetne szerezni egy párat, meg milyen felszerelés kellene hozzá.

Engem rögtön megbökött egy olyan érzés, hogy na, itt egy marék agyag, tessék belőle gazdát formálni. Mert ha ezek még a nyúlhoz sem értenek, akkor az a néhány évem ami még leselkedik rám arra fog rámenni, hogy ezeket megtanítsam parasztkodni. Viszkettem is abban a pillanatban helyreutasítani őket, de vesztemre nem a Miklósra néztem először. S az a mosoly nagyobb volt mint valaha, amelyik reám sugárzott. Hát mondhatja az ember a szivárványnak hogy, menj arébb?
-Ide figyelj, Miklós fiam. Ágyba tojni sem egyszerűbb. Hétfőn kimész szépen a piacra, s kiválasztasz magadnak egy valamire való nyőstén nyulat. De nézd is meg rendesen, és vigyázz, hogy beszélsz. Ha meglátják rajtad hogy még csak nem is konyítassz hozzá, nem a nagylányt vetetik meg veled, hanem az öregannyát. S amint öreganyád nem fial nyulat, úgy az sem fog. Utána majd összetákolunk egyenlőre egy kisebb ketrecet neki, s el van látva a dolog.
Erre kivirradt egy kissé a Miklós arca is, s egy néhány borozda elgereblyéződött a homlokán. Úgy nézett rá az Évára, mint aki legalább is a bibliát magolta be fejből, s a szemei szinte kiabáltak hogy "ugye mondtam én hogy gyerekjáték ez a falusi élet?"
Az én szemeim vitatkoztak volna vele, hogy nyugtával dícsérd a napot, de azt nem akarta meghallani. S úgy gondoltam, ha már a szememre nem hallgat, miért koptassam rá a nyelvemet is? Hát hallgattam.
Párostól ugráltak az ötletek belőle, úgy elszaporodott benne hirtelen a buzgóság. Baromfit is nevelnek, földet vesznek, kukoricát termelnek, s ezt ők mind játéknak vélték, mintha olyan terüly-asztalkám-féle lenne a dolog.
-Miklós- ajánlkozott a szóval Éva is- dinyéket ültet te. Jaj, nagyon szeretek dinye! Jó édes, finom, minden szinű dinye jó lenne. Babácskának is. Ugye Balog úr, nem nehéz a dinyének megnőni? Ugye?
-Évácska, ne Balog úrozzon engem, jó? - lázadt fel bennem a nem-uraskodás.-Sosem voltam úr, legyek én csak Matyi bácsi magának is.
-Hát akkor Matyi bácsi. Szebb az mind Balog ur - hagytá jóvá Éva. S még a hangjával is tudott mosolyogni. Ha megszóllalt, olyan volt az nekem mintha selyemmel símogatták volna az arcom. Mintha a lelkem hiányzó fele költözött volna belém, hogy megtöltse azt a nagy ürességet. S egyszerre mindent tudni szerettem volna róla. Hol született, milyen volt a gyerekkora, kik a szülei, mindent. Nem értem, hogy miért hatott rám annyira. Hisz láttam én már szép lányt, nem is egyet. Azokban az években amikor külföldön barangoltam, aprópénzért lehetett venni még nálánál szebbet is. A Julcsa is volt ilyen takaros, s belé igazán nyakig voltam esve, mégsem csavarintott a szívemen ekkorát ahányszor láttam. Igaz, a Julcsán inkább a szoknyát néztem mint a mosolyt, de az is levedlett rólam gyorsan-frissen. New Yorkban láttam egyszer egy ilyen mosolyt. Melegített is eléggé, amig rájöttem hogy másra is melegít. A Barbara. Éppen így mosolygott, mint Éva. Ha nagyon megnézem, még hasonlít is rá. Ezzel aztán eltűnőlködtem egy kicsit Barbarán is, hol lehet, mi lett vele. Ha él még, ma már öregasszony. Vajjon hatna-e rám a ráncos mosolya?
-Évácska- mondom neki- ha dinnyét akar enni, akkor dinnyét ültetünk. Az idén már egy kicsit késő arra, de ne szomorkodjon, van nekem elég. Megosztom én szívesen, amúgy is a csirkék eszik meg felét, magam nem győzöm.
Erre eszembe jutott valami, ami régebben történt, s öntudatlanul elkezdtem nevetni, de olyan szívből-lélekből, hogy még a könnyem is lenevetett az arcomon.
-Maga mit nevet olyan jóízűen?- kérdezi Miklós. S akkor látom hogy az ő könnyei is mázolják a szoba földjét. Úgy látszik a nevetés tényleg ragáljos. Kár, hogy nem terjesztjük sűrübben.
-Csak eszembe jutott valami. Majd elmondom. A dinnye jutatta az eszembe. Van nekem egy sógorom, az Imre. Megboldogult húgom férje. Isten nyugosztalja szegényt, derék, becsületes asszony volt. A negyedik szülésbe halt bele. A sógor kinlódta fel a gyerekeket, még iskoláztatta is őket. Az egyik tanító itt a faluban. Majd megismerik őket idővel. Mindig is jó barástágban voltam a sógorommal, merthogy igen tiszteltem amiért olyan becsületes munkát végzett a gyerekekkel, s jobb férjet nem is kívánhatott volna a húgom magának.
-Még élt az Erzsi húgom, amikor ez történt. Ti még fiatalok vagytok, nem tudjátok mi az a családi viszáljkodás. Hát az olyan, hogy mondjuk az én dédöregapám meg a szomszéd dédöregapja egyszer összevesztek valami, de nagyon. Amig éltek, egy árva szót sem váltottak soha. Ez rendbe is lenne, ha nem maradna meg hagyatékba. De ahogy az ember a fiaira hagyja a házát meg a földjét, úgy az ellenségeit is. A fiai tovább folytatják a haragot, majd annak a fiai, s így tovább. Ma már az ötödik generáció haragszik egymásra, s azt sem tudják, miért. Hát ilyen örökölt szomszédja volt az Imrének. A fél falu tüsszögött a borstól amit egymás orra alá törtek. Nem emlékszem pontosan hogy mi volt a szomszéd utolsó csínytevése, de mindenesetre az Imrén volt a lépés. Az se szó, se beszéd, amig a szomszédja kint volt kapálni, elhívatta az állatorvost, és kiheréltette annak a híres mag-disznóját.
Abban az évben a jótol is jobb dinnye termése volt Imrének. Minden szombaton vitt egy kocsiderékra valót a városi piacra, mert abból éltek, amit a fölöslegből eladtak, más bevétel nem lévén. Azt a péntek délutánt sosem feljtem el. Szokás szerint én is mentem velük a határba dinnyét szedni, mert hát segítettem őket ahogy tudtam, ha pénzem nem volt, hát kézzel. Már elég jól közeledtünk a földjükhöz, amikor egyszerre úgy tünt, mintha egy kicsit megszédült volna a sógor. Ránézek, s hát szép sárga is hozzá. Mondok nek: mi van, sógor, tán kísértetet láttál? A sógor csak hápog, s az ustor nyelével mutogat a földjük felé. Hát az még sárgább volt, mint a sógor. Mert ott ahol tegnap még hatalmas zöld dinnyék süttették a hasukat a napon, száz meg száz sárga tököt evett a fene. Leszálltunk a kocsiról, s közelébb mentünk, hogy hátha csak egy néhány dinnye hiányzik. Nem volt ott bizony egy fia se. De még zöld sem. Előbb egy kicsit szorongatni kezdte a torkomat a szomorúság, de azután úgy belémvágott a nevetségesse, hogy a földön fetrengtem kínomba. Azt hittem a sógor végig csap rajtam az ustorral, de ekkor már az Erzsinek is a könnyei locsolták a tököket nevettében, hát a sógor is meggondolta a dolgot, s inkább kacajra szórta a sósvizet magából, mint a dühére. Bennem még nagyobbra érett ettől a látványtól a huncutság, s kérdezem tőle:
-Sógor, legalább megetted a disznó tökét?
A választ már ugyan nem vártam meg ez okos kérdésre, mert az bizonyosan nyomott hagyott volna a fenekemen. Hát ez jutott eszembe a dinnyéről. De szolgáljon nektek tanulságnak is, s úgy vesszetek össze bármelyik szomszéddal, hogy valamelyik unokátok esetleg tököt eszik egész nyáron.
Hát ezen a történeten olyan jót nevettek, hogy még a nyulat is elfelejtették, pillanatnyilag. S mivel hogy jócskán magasról nézett már le a nap, kikisértem őket a kapuig, mint jó házigazdához illik. Már majdnem hazaértek, amikor utánuk szóltam:
-Miklós!
Visszanézett, mintha tudta volna hogy valami nagyon fontosat akarok mondani.
- Tessék, Matyi bátyám.
- Mond, fiam, tudsz-e sakkozni?
Még csak meg sem lepődött a kérdésemen.
-Tudok, Matyi bátyám...

Folytatás következik