Rongyos kabátodon lógnak a tegnap csapásai
Görnyedt hátadra vajjon ki dobta az első követ?
Az, akit évekig kutyamódra hűségesen szolgáltál,
Vagy talán ott kaptad, hol hűségesen helyt álltál
Évről-évre, feledve, családot, feleséget,
S koldusokkal megosztva szegényes eleséged,
Akiben hittél, az lett legnagyobb ellenséged?
Ki tudja, ki tudja...

Szomorú szemeid földre sütve, ó, de csalják a könnyeket,
Melyek még csillognak törött álmaid halmain,
S hátadon cipeled azt a rengeteg szeretetet,
Mely a kutyának sem kellett, mond, mit kezdesz vele,
Ó, égesd szivembe, s talán oda tudom ajándékozni
Akinek még ennyi se nincs, s már holnapot sem kereshetett,
S a reménynek rég véget vegett,
Ki tudja, ki tudja...

Vár talán egy hajlék a roskadó hid lába alatt,
S egy pár régi jó barát ki ott nem hagyott, el nem szaladt,
Bágyadt homlokukról simogatva le az út porát,
S megosszák egy úr eldobott kenyerét vagy borát,
Megkérdezik mi az ami éget, mi az ami fáj,
Ki tudja, ki tudja...

Se egy reggel köhögve, tűz emészti beteg tüdőd,
Jól tudod, vége van, végre lejárt már ez a kis időd,
S végre örökre leteheted azt a putyrot hátadról,
Lekopott a lapulevél fáradt talpadról,
S harsonaszóval, emberként vonulsz át a hidon,
S hogy lesz-e bár egy lélek ki utánad sírjon,
Ki tudja, ki tudja...