Itt állva a halál kapujában,
visszanézek még rád, kis falum,
bár húzzák már a függönyt mögöttem,
végleg csendes lett a pódium.

Itt dajkáltak valamikor régen,
itt tettem meg első léptemet,
s megtanultam, az igényes lélek,
ha engedem, élve eltemet.

S folyt a Tisza, bandukolt medrében,
fűzfa alá dugtam álmomat,
ott őrzi az most is minden vágyam,
a többi nem volt más, mint áldozat.

Itt állva a halál kapujában,
nem sírok én többé, kis falum,
a lemondás volt az, ami megérte
ezt az utat át a nagykapun.