A zenét a viedóhoz a kilenc éves "igazi" Gyuszika komponálta. Édesanyja kérésére nem közlöm a vezeték nevét, de engedélyt kaptam a zene használására. Fogadjátok szeretettel.

http://www.youtube.com/watch?v=uGqTmwA_G0o

Gyuszika - Tiszavirágom

- Anyuci, anyuci! - Rohant haza Gyuszika az óvodából. Ez volt az utolsó előtti napja. Szeptemberben már elsős lesz. Anyuci igen bánatos, mert minden édesanya nehezen engedi el pici fia kezét.
- Mi van, kisfiam? Miért vagy ennyire felizgulva?
- Nézd mit tanultam meg!!!! Rrrrrajzolok! Megtanultam mondani, rrrrr!
Anyuci ennek roppant megörült, hiszen már hónapok óta tanította Gyuszikát kimondani az R betűt.
- Gyuszikám, mondjad, rajta!
- Nem azt, anyuci! Holnap megyünk a Tiszára! Hallottad hogy mondtam? T-i-sz-á-R-a!
- A Tiszára? Mit kerestek ott, kisfiam?
- Az óvónéni mondta, megnézzük a Tiszavirágot! Tudod, amikor virágzik a Tisza! Anyuci, miért virágzik a Tisza? A víz nem szokott virágozni. Látod, megint mondtam hogy r!
- Igen és büszke is vagyok rád! Azt csak úgy mondják, Gyuszika. Tulajdonképpen azok rovarok, amelyek ha repülnek, úgy néznek ki mintha virágszirmok repülnének a víz felett. Nagyon szép látvány, örülök hogy az óvónéni kivisz oda benneteket. Menj mosakodj meg, kisfiam, mindjárt kész az ebéd.
- De nem vagyok éhes, anyuci.
- Mi az hogy nem vagy éhes? Talán az óvónéni hozott be megint süteményt?
- Nem, ma nem hozott semmit.
- De kisfiam, te mindig halsz meg éhen amikor hazajössz! Nézd, palacsintát sütöttem neked!
- De tényleg nem vagyok éhes, anyuci.
- Valami bajod van, fiam?
- Nem, csak egy kicsit. Fáj a hasim anyuci, meg fázok.
- Gyere csak ide közelebb. Gyuszi, te lázas vagy! - Rémült meg anyuka amikor kezét a kisfiú homlokára tette.
- Nem is vagyok lázas! Majd meglátod, holnap jó leszek és megyek a Tiszára!
- Ilyen lázzal biztosan nem! Gyere, most szépen feküdj le, majd felhívom az orvost...
- Nem, nem kell az orvost, mert megint megszurkál! Látod, már nincs is semmi bajom, anyuci, megeszem a palacsintát inkább!
- Na, csak feküdj most le szépen aztán majd meglátjuk...

Amikor Gyuszika elszenderedett, Molnárné könnyes szemekkel nézte a lázrózsákat pici fia arcán. Ösztönszerűen tudta hogy nagy baj van, hiszen Gyuszika soha még csak meg sem náthásodott. Halkan kiosont a szobából, felhívta az orvost, majd férjét a munkahelyén.
Amikor Gyuszika felébredt még lázasabb volt mint előtte. Egyre a kis hasát szorongatta, majd hirtelen felugrott és szinte rohant a fürdőszobába. Sajnos nem érte el, végighányta a szőnyeget is meg saját magát is. Ekkor ért haza az édesapja. Tehetetlenül nézték a kis rakás emberkét. Arcukon némán ült a rémület, a rettegés.
- Feri, menj hozd előre az autót! - Anyuci szinte üvöltötte. - Itt tényleg nagy baj lehet. Visszük a kórházba.
- Nem oda... - próbálta Gyuszika kinyögni mielőtt összeesett...

Örökkévalóságig tartott amíg az orvos kijött a váróterembe.
- Sajnos nem jó hírt hozok, Molnárné. Gyuszikát műteni kell, elfakadt a vakbele...
- Az nem lehet doktor úr, ilyen kicsi gyereket, hiszen azt sem tudja mi az a műtét...
- Ne ellenkezzen asszonyom. Gyuszika elvesztette az eszméletét a magas láztól, minden perc drága. Az Istenre kérem, most rögtön menjenek és írják alá a beleegyezést, közben mi előkészítjük a műtermet. A sebész már útban van, percek múlva itt lesz.
- Mi az esélye, doktor úr? - Az apa kérdezte könnyes szemekkel.
- Nézze, a maga fia egy erős, egészséges gyerek. A műtéttel nem lesz baj. Viszont nem tudjuk mennyire terjedt szét benne a mérgező...
- Mérgező? Micsoda mérgező??? - Zokogott fel Molnárné.
- Mondtam, a vakbél elfakadt...
- Bemehetünk megnézni mielőtt elviszik?
- Igen, de csak pár percre, asszonyom. Nincs idő.
Ott álltak a kis élettelen test előtt, amely még pár órával ezelőtt is örömmel szökdösött be az ajtón.
- Gyuszika, ha valami történik veled én nem élem túl - simogatta meg a fejét az édesanya.
- Ne beszélj így! - Intette le férje. - Arra még gondolni sem szabad. Gyere, még van ahol beavatkozást lehet kérni. Itt most nem ránk van szükség.
A kórház kápolnájában csak egy idős néni térdelt, agyondolgozott kezeiben szorosan ölelgetve egy kopott rózsafűzért. Edit mama... Molnárék is letérdepeltek mellé, szótlanul imádkozva a legszentebb édesanyához.

Négy óra hosszáig tartott a műtét. Amikor a sebész végre kijött hozzájuk, szinte ránézni sem mertek, mert talán a szemeiből kiolvasták volna, amit el sem tudtak képzelni. Edit mama talált csak lélekerőt megszólalni.
- Mondja, doktor úr...
- Egy ideig majd itt kell tartani, de rendbe jön. Közel volt, túl közel volt...
- Mikor láthatjuk? - Rebegte Molnárné.
- Majd pár óra múlva. Most még alszik, az orvosoknak, ápolóknak is lesz még vele dolguk. Kérem, ne aggódjanak, menjenek szépen vacsorázzanak meg és jöjjennek vissza később. Addigra már ébren lesz.

Ki tudott volna enni ilyenkor? Viszont egy meleg kávé elkelt mindenkinek, hát bementek egy közeli kávézóba. Valaki minduntalan az órára nézett, szinte egyszerre számolták a perceket, félórákat, órákat.
Visszatérve a kórházba egy ápolónő bevezette őket a szobába. Gyuszika ott feküdt hófehér arccal mozdulatlanul, kis vékonyka karjaiba intravénás tűk szurkálva...
- Gyuszika... kis Gyuszikám, - sírta el magát édesanyja.
Gyuszika lassan kinyitotta a szemét, majd egy sovány kis mosolyt világított édesanyjára.
- Ne sírj, anyuci, nem fáj...
Másnap már egy picit fel tudott ülni, beszélni.
- Anyuci, hallottad a muzsikát?
- Milyen muzsikát, kisfiam?
- Hát a Tisza muzsikát! Amit hallottam!
- Hol hallottál muzsikát?
- A Tiszán! Amikor láttam a Tiszavirágokat!
- De Gyuszikám, hiszen nem voltál a Tiszán! Nem emlékszel? Beteg lettél és nem tudtál elmenni az óvónénivel...
- De igen! El is mondom! Annyi sok bogár volt hogy csak na! És a Tisza muzsikált és amikor rásütött a nap akkor úgy csillogott meg csilingelt mint a csengő, csak sok csengő volt és olyan volt mint a muzsika és mindig megszólalt amikor fodrozott a víz! Itt van a fejembe, majd holnap eldalolom neked, jó?
- Nem értem... Hogy láttad te a Tiszát?
- Hát úgy, hogy egy szépséges néni eljött értem, megfogta a kezem és a beteg Gyuszikát itt hagytuk a doktor bácsiknak, én meg elmentem vele, előbb egy kis templomba ahol láttam Edit mamát, aztán meg felrepült velem magosra, nagyon magosra és megmutatta a Tiszát! Úgy! És tudod mit? Olyan magos fája nincs is a tatának! De nem baj, úgysem engedne felmászni rá...
- És mondta az a néni hogy hívják?
- Igen, Mária néni, mint a Sárika mamája. Anyuka, van még palacsinta? Éhes vagyok! Aztán meg hívd el a Lacikát, megmutatom neki hol vágtak fel. De neki nem mondom meg hogy nem is fájt.

És egy idős néni, kopott rózsafűzérrel a kezében, könnyes szemmekkel hálát rebegett egy cseppnyi kápolnában...