Nem tudom, hogy mért szeretlek,
nem tudom, hogy mért sírok utánad,
könnyes párnám ölelgetem,
fájó szívem megöli a bánat.
De jó lenne két karodban
megnyugodni, megpihenni végre,
nem lehet már, felvittek az
angyalok csillagnak fel az égre.

Nem tudom, hogy meddig fáj még
asztalomnál látni üres széked,
kőbe vésni emléked, hogy
sohasem feledjelek el téged,
megölelek mindent, ami
életedből még maradt utánad,
s nézni miként folydogál az
ablakon az eső és a bánat...

Dédelgetem emlékedet,
várni fogok mindig reád, kincsem,
édes álom, hozd el nekem,
azt az embert, aki többé nincsen...