Régi vers átdolgozva.

Piruló tengerben

Piruló tengerben fürdik a hegytető,
gyengéden fújja a lankadó szél,
lassan már leszáll a gondokat elvető,
nyugalmas perceket meghozó éj.
Ünnepi ruháját ölti a napsugár,
vérvörös korongján pirul a báj,
vígan egy kis patak rohan és nagy, sudár
jegenye árnyában ásít a táj.

Zöldellő dombokon birkákat terelő
pásztorát követi híven a nyáj,
eltévedt kisbárány sír a zöld legelőn,
éhesen keres egy emlőt a száj.
Madarak csipegnek fészkükön, ékesen
vonzó az alkony s hogy perzsel a vágy
nagymamák szívében, megkopott székeken
sóhajt még bennük a volt gyerekágy...

Roskadó ház előtt öregek pipálnak,
messzire viszi a füstöt a lég,
félszemmel labdázó gyerekre vigyáznak,
felettük lassanként szürkül az ég.
Kismama babáját fekteti ágyába,
miközben dúdolgat halkan egy dalt,
kutya is fáradtan bújik a házába,
vacsora csalogat vént s fiatalt.

Csendesen hegedű zokog egy ablakból,
könnyének szárnyain repül a szív,
madárdal visszhangzik benne a távolból,
dobogó, csábító dallama hív.
Odakint zokogva lankad az alkonyat,
hegyen túl hatalmas lángokban ég,
gyönyörű halál, oly drámai hangulat!
S bíborban gyászol egy percre az ég.

Vörösre festi a gyülemlő felhőket,
gyönyörtől rezeg a levél a fán,
szélvésszé kavarja az enyhe szellőket,
s könnyezik csendben az erdő dalán.
Álmokat kergető, átfutó emberek
nem érzik szívükben soha a dalt,
melyet a felbuzdult, hullámzó tengerek
suttognak, s dalolja halkan a part.

Éhesen keres egy kuckót a hontalan,
gyászoló feleség könnyeket ont,
mulatni készül a boldog, a gondtalan,
míg éhes gyermeken zörög a csont.
Nincs boldog ember sehol a világon,
ha egy álma teljesül, másikat űz,
és bár a pillangó játszik a virágon,
ő szemét takarja, őt meg a bűz.

Eltűnt a bíborban tündöklő hegytető,
hidegen süvít a parton a szél,
rég betakarta a gondokat elvető,
nyugalmas perceket meghozó éj.
Éveket sodor a távozó pillanat,
már tudom, örök a hegyen a tél,
egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tavasz...
Hajamat belepte lassan a dér.