A járdán jégbordák, szétcsurgó esővíz,
taposott,  kásás hó megdermedt nyoma.
- Mikor lesz itt tavasz? - kérdezem magamtól,
s visszhangzik válaszom legbelül: - Soha!
Nekem már nem fogja lágy szél simogatni
frissen megborotvált ünnepi arcomat,
nem mosolyog rám a szomszédlány, a Klári,
nem igazgatja meg a galléromat.

Egyszer együtt mentünk a „szagosmisére”,
két sarkon át is foghattam kezét,
míg ki nem rántotta: - Meglátnak, bolond!
(odabent, a hűs templomhajóban
hogy el ne sodorják, az volt már a gond).

A kemény padban, mikor letérdepelt,
s meghallottam harisnyái surrogó neszét,
bizony, arcomba szökött a vér,
(a rajongó könnyen elveszti eszét)
és már nem is figyeltem a liturgiára,
csak a bennem zengő Puccini áriára.

Minden, ami volt, odavan már régen,
fázósan topogok a jégbordás télben,
csak az eleséstől rettegek;
kihűlt szép emlékek, isten veletek!