Ádázul ragyognak 
a bitumen tócsák,
tükrükbe mosolyog
a kegyetlen nyár,
tülkölő-toporgó
sora autóknak
megváltó lámpajel-
villanásra vár.

Felcsap a gyilkos gőz,
mint egy mosodában,
nyúlós lassúsággal
múlik az idő,
ám változik  minden
egy varázsütésre
hófehér ruhában
belibben a Nő!

Mintha hűs fuvallat
simítaná arcom,
látványa felkavar,
mégis üdítő;
csusszanó jégkockák
hűlő narancslében:
erre emlékeztet
e látomásban Ő!
 
A járdaszélen lépdel,
kezében egy  képpel
sosem találkoztam
én még ilyen széppel…
evezősök húznak
a türkízkék Dunán
(úgy rémlik tán Márffy
festette talán?)

Vad dudaszó harsan,
eltűnik a Duna,
ellibben a lány is
a hűvös-szép csoda.
A hőség a tarkómba
hasít mint a kés;
bizony, nincs itt semmi,
csak a szokott pesti,
nyárra időzített
út-átépítés...