Ó, tejszín hajnalok, ködbefúlt szerelmek!
A nádas mélyén ringatózó csónak,
lopott csókok, sietős vetkezések;
emlékei egy tán sohase’volt tónak.
Még élénken él emlékezetemben;
képe nem fakult ki oly sok éven át,
mikor bátorságom végre összeszedve
megzörgettem szállása ablakát
annak a nevetős, feszes mellű lánynak…
Ki is szökött a partra énvelem,
dobogó szívvel egy padon ölelkeztünk,
azt hittük, utolért az Örök Szerelem!

Az idő rostáján sok minden kihullt,
hol színesebbé vált, hol megkopott a múlt,
agyamban róla karcos snitt pereg.
Feltűnnek rajta a csodás reggelek,
mikor vággyal köszöntött az ébredés,
felidézem sokszor, és mégis oly kevés
az édes íz, mi ínyemen belőle megmaradt.
Ma séta közben, a parti sétányon megpihenve,
kemény és nyirkos volt az a régi pad.