Eljött a ködök évada. Párában áll a kert.
Iskolába ment a lány, ki bringáján itt tekert
a bolt felé és mindig rám mosolygott.
Tűnő emléke olyan, mint egy napfolt
a hullott avaron, hol most galambok
fészkelődnek, míg a lombok
sűreje lassan ritkásra vált és reggelente
elkél a kabát, szinte mint telente.
Tudom, bús esők jönnek nemsokára
és a könnyű pára belengi majd
a rejtett erdei utat, hol emlékek után
az agy reményét vesztve kutat,
hiszen nem tudja felidézni már
mikor dús szénaillatban
hempergett a nyár
és azt a gyöngyfogú
mosolyt. A bánat lesújt,
pedig kedvenc évszakom
mindig az ősz volt nekem,
akkor jön meg gyakran az ihletem
verset írni, afféle könnyes-szomorút,
pedig nincs is kedvem sírni,
se megríkatni másokat, míg szállongó
sötéttel rámterül a bokrok alján
lappangó alkonyat.
De mi tagadás, az embert elönti mégis
valami nosztalgikus, édes-bús hangulat,
míg lámpát gyújt a szürkületben;
szippant egyet a kesernyés füstből,
mit vonakodva táplál a nedves avar
és fülel, hogy jobban hallja
a ködön át szűrődő hangokat,
a V-alakban repülő ludakat, káráló varjakat.
-Legalább csukd be az ajtót!- kiált az asszony,
köszöni, de nem kér a máglyafüstből,
mely torkát kaparja,
miközben a becipelt lekvárfőző üstből
a mézédes szilvalekvár alját kivakarja,
én meg átfutom a sajtót.
Szót fogadok, mit is tehetnék…
tétlenül teltek a hét napjai és az esték,
pedig, lám, a zöldre mázolt ajtón is
felpúposodott, lassanként leválik a festék.
Holnap lekenem!- fogadkozok – És bepácolom
a hétvégi flekkenem! De most még egy csésze
illatos tea vár, benne némi rum…
vagy holnapután?…na bumm!
Eddig tart férfi-öntudatom, a felhorgadó,
a hiúságnak lerótt önáltató adó.
- Az ember legyen a maga ura! – puffogok
még egy legutolsót, aztán nyögve felemelem
az asztal alá hullott piros alsót.