Kéken dereng az ablak,
s a függöny huzattól lendül,
mikor a konyhaajtót nyitom.
Gyufa sercen, miniatűr fáklya
és belobban a gáz lidérces lángja,
majd sziszegve, surrogva erőre kap,
jelzi, hogy kezdődik már a nap.
Új hetet mutat a naptár,
agyam zsong, mint a kaptár,
teendőkkel, gondokkal teli.
Gyógyszert adagolok, lassan,
méricskélve, aztán jön a kávé,
a reggeli…
Kenyeret pirítok, tojást is sütök.
Ezzel pár percet csendben elütök
úgy teszek, mintha fontos lenne
nekem az egész. S nem tudná
valahol a józan ész, hogy hiába is
erőlködik már egy öregember,
aki élni már nem tud,
halni egyelőre nem mer…
-Maradék illúziókból építgetni házat?
Fölösleges! Jöjjön az alázat,
fogadd el az elkerülhetetlent!
- súgja egy hang, de aztán elhallgat…
Dacos fénysugártól telibe találva
vörösen felragyog a keleti ablak.